Juhász Kató: Az almafa vallomása

Egy tősgyökeres varbóci almafa vagyok, a ma már alig ismert sóvári fajtából.

Ki ültetett, és mikor? – ezt a falu legöregebb asszonya sem tudja. Mikor ő ide költözött, én már termő gyümölcsfa voltam.

Érzem, hogy már nagyon öreg vagyok, egyre több rajtam a száraz ág, ami csak gyújtósnak jó.

 

Természetemnél fogva, egyik évben hozok termést, a másikban nem.

Mióta szomszédom, a vén diófa elpusztult, és kivágták, én vagyok a kertben a legnagyobb fa.

 

„Az édenkert almafája”- így nevez engem gazdasszonyom, pedig tisztában vagyok a hibáimmal.

A törzsem alul keskenyebb, mint középen, mert fiatal koromban kalodába lehettem zárva, így védtek régi gazdáim a vadaktól.

El is felejtettem mondani, olyan kertben élek, ahová korábban, – míg nem volt kerítés – bejártak az őzek, nyulak a közeli erdőből.

Szerettem az őzeket. Engem nem bántottak, csak lehullott termésemet kaparták ki telente a hó alól.

Mostanában már nem tudnak bejönni, de gazdáim visznek nekik az erdőszélre a gyengébb minőségű gyümölcseimből, ha kemény a tél.

Hibáimnál maradva nem titkolhatom el, – mert jól látszik – hogy kicsit ferde a törzsem, ezért az egyik oldalon az ágaim szinte a földig érnek.

Régi gazdám lánccal kötötte hozzám a tehenét, az rángatott mindig az istálló irányába.

Szépséghibáim ellenére szeretnek engem.

Nem haragszanak rám akkor sem, ha csak mutatóban van rajtam alma, tudják, hogy a következő évben bepótolom.

 

Igazán jó dolgom van. Nyáron többször meglocsolnak, a gazdasszony még bortostyánt is futtatott a törzsemre.

Télen is van zöld szín a koronámban. Gondoskodnak erről a messzi északról ide érkező fenyőrigók, akik közreműködésével sok gyógyhatású fagyöngy telepedett rám.

 

Engem nem kell vegyszerrel permetezni, bio gyümölcsöt adok.

Az utóbbi években, – mióta cinegék laknak a lombjaimba rejtett odúban – egyre kevesebb kártevő sanyargatta termésemet. A cinegék naponta több száz kukacot, hernyót akadályoznak meg abban, hogy almáimat károsítsák, amikből finom sütemény, kompót készül.

 

Ágaim között nyaranta, több, mint harminc fajta madár hűsöl. Egész nyáron gyönyörű dalukat hallgatom.

 

Van rajtam egy emeletes, öt részből álló madáretető, amit a fenyőfán lakó kis mókusok is meglátogattak már.

 

Amitől nagyon félek, az a tavaszi fagy. Itt, északon ez gyakori. Gazdáim egyszer éjjel keltek fel, hogy fűrészporos füstöléssel védjék bimbódzó virágaimat, mert hirtelen jött egy nagy hideg. A környéken minden virág lefagyott, az enyémek megmaradtak.

 

Elégedettnek mondhatom magam. Nem verik le beérett terméseimet, csak kézzel szedik. Amit nem érnek el, – ott hagyják a madaraknak.

 

Bár öreg vagyok, szeretnék még élni. Olyan kristálytiszta itt a levegő, és jól érzem magam a sok madár társaságában. Jólesik az is, hogy – hibáim ellenére – szeretnek, és gondoskodnak rólam.

 

Ígérem, az idén jó termést hozok. Rajtam nem múlik, csak az időjárás legyen kegyes hozzám.

 

Örülök, hogy vidéken élhetek. Nem cserélnék egy városi almafával.

Share
Posted on csütörtök, február 23rd, 2012 at 15:26. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.

Leave a Reply