Kamarás Klára: Mikor az elmúlás kopog az ablakon

Egész napos munka után
döcögött velem haza a vonat.
Sehol egy ismerős,
se társ, se álom,
hát kibámultam, ki az ablakon.
Néztem a tájat, azt az őszi tájat,
mely oly szép volt, hogy szinte, szinte fájt.

…És akkor hirtelen új vágy támadt reám:
Leszállni bárhol… vége. Nincs tovább.
Akár egy ismeretlen állomáson…
nekivágni az erdei magánynak,
elfeküdni a nyirkos rőt avarban,
elbújni, mint egy sebzett őzgida,
s elaludni a fák közt mindörökre.
Takarjatok fák, védj meg őszi erdő!
Mentsetek meg e szürke, semmi léttől,
ami otthon vár! Nem bírom tovább…

Mozdulni kellett volna, de csak ültem,
és vitt a vonat, vitt, csak vitt: haza.

Napok, hetek, vagy talán évek is,
nem tudom mennyi telt el,
az arany lombok hívó suttogását
magamban mélyre, mélyre eltemettem.
Minden hiába!
Végleg? Nem lehet!
Mert gyűltek bennem fájó sikolyok,
feldúltak fojtott belső ordítások,
de tudtam, tudtam, hogy még nem szabad.
Egyetlen hang és megállíthatatlan:
rohanni fogok, nem tudom hova,
ki a térre őrjöngve és sikoltva,
és többé abbahagyni nem tudom.

Azután elmúlt.
Megtört, mint egy átok.
Mentem, amerre vitt a sors, az út,
nem néztem már a kincses őszi tájat,
nem akartam többé kiszállni… bárhol…
a semmiben, az elmúlásra várva.

Szaladni? Annak vége. Nem tudok már.
Az elmúlás kopog az ablakon.
Csak az a sikoly fojtogatja torkom.
Amíg lehet, míg tudom, titkolom…

Mintha megtörtént volna mindez százszor…
vagy ott ülnék most is a vonaton…
Csak csendben, mozdulatlan!
Várni, várni…
Mit várok?
Magam sem tudom…

Share
Posted on hétfő, augusztus 22nd, 2011 at 21:40. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.

Leave a Reply