Bartha Katalin: Zuhatagolva

Mellkasomban
szilánkokká dobbanok

remegő bensőmnek
ütköző tegnapok
percei tombolnak érted

táncuk feszít
széttép
éltet

szerelemtől bódult képek

zuhataga
maga
alá
temet,

szorítom
kezed
szinte fulladok

te hagyod

mintha csak
ma..
mintha soha
már..

hullajtva ékkő-terhét
bennem-benned forr

vágy-láz-álmokat szór
a ragyogásba váltott est

árnyakkal körbefonva

nehéz
cseppekkel
terhes
a lég

fák akadozó lélegzetét
sustorgó szél borzolja

görgeti felénk

ma ránk szakad
az ég..
már semmi sem
elég..


Share
Posted on szerda, február 16th, 2011 at 18:43. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.

Leave a Reply