Szakáli Anna: Ádám és Éva a Paradicsomból

Régen találkoztak. Az asszony egyre azon töprengett, hogy hiába minden igyekezet, nem tud többet tenni a kapcsolatért. A féltés pedig ott van a találkozás nélküli mindennapokban. Fél, hogy valami, ami mindennél fontosabb az életében, elmúlhat; mindeggyé vagy közönnyé válhat. Most még az emlékek, kedves történetek összekovácsolják, melegséggel veszik körül őket, még kiolvasható pillantásaikból a szerelem. De aztán? Mi lesz aztán?

Nem szóltak egymáshoz, amióta elindultak. Sietősen lépkedtek az erdei úton, néha összemosolyogtak. Amíg a kicsi házikó megvan és odahúzódhatnak a világ elől, addig nincs baj.

Az asszony úgy érezte, ők az a pár, akit Isten az Édenbe helyezve egymásnak teremtett. Ez a legfontosabb. Isten törvénye. Az ember törvényei nem hasonlítanak az Istenére. Agyonmagyarázott, agyonindokolt, olyan, mint a saját farkába harapó kígyó. Nem látszik az eleje és a vége, hiányzik belőle a nemes egyszerűség, az isteni tisztaság. Az emberek nem mindig akarják ezt az egyszerűséget, a dolgok kristálytiszta logikájú egymásutánját. Mégis bekövetkezik, néha olyan egyszerűen, mintha a fügefaleveles paradicsomból soha nem is távoztak volna el.

Nem először jártak ezen az úton. Az erdő kacskaringós ösvényein kedvesen zizegett lábuk alatt az avar. A szurdokban újra csobogott a forrás. Az ágak között egy-egy elkésett falevél pergett alá. A Nap langyos, aranysárga sugarai bekukkantottak a fák közé, mesés fényeket villogtatva.

– Nincs meg a kisház! – rebbent fel a férfi hangja. Az asszony azt hitte egy pillanatig, hogy tréfálkozik. – Nem igaz! – suhant át gondolatán, és kínosan felnevetett. Borzasztó volt hallani ezt az ideges, szinte felnyikkanó nevetést. – Nincs ott?

– Leégett – mondta a férfi. – Ne nevess! Nézz oda! Látod? Leégett! Ez tragédia. Tudod te, hogy ez tragédia? Nincs hova menni…

Nem tudta. Nem akarta tudni. Ahogy közeledett a tisztáshoz, meglátta az üszkös, hamuval borított helyett. Az motoszkált a fejében: mi lesz most?

Nem lesz fedél a fejük felett. A kis pelék… Csak remélni lehetett, hogy megmenekültek. Gondolatok cikáztak össze-vissza a fejében. Milyen vandál dolog. Ki tehette? Csak most kezdett érezni valami szomorúságfélét, de felfogni a valóságot percekig nem tudta.

Csizmájával feltúrta a hamut, majd tovább lépett, mintha keresne valamit. Nem tudja mit keresett, de valamit szeretett volna találni, amit elvihetne. Minden elégett, meggörbült, elolvadt. A hamuban kirajzolódott a takaró szövetmintája. Nem talált semmi megmaradt tárgyat, amit emléknek eltehetett volna…

Dehogy! Ha becsukja a szemét, minden a helyére kerül. Milyen furcsa. Miért nem akarja elhinni, hogy ez történt?

– Van róla fényképünk… igaz? – szólt a férfihez.

– Igaz. De hol foglak szeretni téged ezután? – kérdezett vissza csendesen.

– Ne szomorkodj! Majd keresünk rá helyet. Kitalálunk valamit….

Vigasztalón összemosolyogtak. De ez a mosoly…

– Ne mosolyogj így! – mondta, miközben a férfi megfogta a kezét, és magához húzta.

– Szeretnék elbújni veled az erdőben… – súgta a fülébe a férfi, és szorosan átölelte.

Úgy!- nézett az asszony a sűrű felé: Otthont kell, hogy adj, erdő! Mit szólsz ehhez?

Felpillantott az égre. Az ő színe, az ő kék ege. A fedél a fejük felett, ma ez a kék ég lesz. Egymás kezét fogva elindultak az erdő belsejébe.

Az öreg fák az út mellett, ágaikat lengetve ismerősként köszöntötték őket. Mert melyik vén fa ne ismerné fel Ádámot és Évát a paradicsomból?

Share
Posted on péntek, január 28th, 2011 at 14:10. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.

Leave a Reply