Krausz István: A könyv szeretete
Nevetni, sírni volna kedvem!
Sírnék, mint csapdában az őz.
Kacagna ő biz önfeledten!
Hajából kibuggyan az ősz.
Nagy Balaton-érlelte évek
Koptatták fürge lábait.
Hegyek tövén kéknyelű fénylett,
Azok formálták bájait.
Vidám, beszédes fintorából
Már messziről megérzem én,
Ahogy kinéz az ablakából.
Kezét emelve int felém.
E kapcsolat már negyven éve
Tart köztem és a hölgy között,
De most, kilencven év tövébe
Egész szívembe költözött.
Mi mással is tudnám fogadni
Az áldott, szép szeretetet?
Naná! A verseimből adni
Egy vadonatúj kötetet.
Gondolatom ad tettre választ.
Viszem, örömmel nyújtom át,
Remélve, hogy majd könnyet áraszt,
S fény lengi át a kis szobát.
Kezében tatja még sokáig.
Beképzelem, tetszik neki.
Nem sokszor kapott mostanáig,
Talán meg is becézgeti.
Tekintetével múltba réved,
Mosoly bujkál huncut szemén.
Könyvem varázsa újra éled,
Kikandikál a költemény.
De boldog is a hős poéta!
Így gondolom, hisz én vagyok.
Érzem, hogy átolvassa még ma.
Köröttem minden él, s ragyog!
De hirtelen a jobb kezével,
Melyben a könyvet tartja, csap!
Egy légy suhant át épp a fényen,
És annyi volt az élte csak.
Aztán egy flegma mozdulattal
Lepiszkálja a tetemet
Az asztalról, s a kis halottal
Eltapossa a lelkemet.
