Fülöp Beáta: Csak hallgatok…
Fáradt arcunk s testünk egymással szemben. Közöttünk az asztalon egy üveg vörösbor s két pohár, mint erős fal. Töltesz és kínálsz. Feszülten ülünk, pedig érzünk és közben láthatatlanul körülvesz a problémák halmaza, amelyben benne élünk. Egyszer csak, vontatott monológ hagyja el ajkadat, halkan, meggyötörten, fáradtan… Mintha csak magadnak mondanád magad, de én is ott vagyok.
Hallgatlak és csak hallgatok… De tudd, nem azért teszem, mert nincs mondanivalóm. Nem! Annyi mindent mondanék, hogy reggelig beszélhetnék! De nem teszem… Csak hallgatlak, halkan, magányosan, nélküled. Pedig itt vagy velem, és mégis, mintha messze járnál lelkemtől. Valahol egészen messze tőlem…
Révült tekinteted megijeszt, pedig úgy szeretlek! Ölelnélek, csókolnálak, de érzem, ennek most nincs helye. Arcod néha kémlelem, mikor fel-felnézek, és a lámpafénye is oly kábultan vetül szemedre, melytől tekinteted még komorabbnak hat. A sötétbe veszel, és veled veszek én is. Húz, akár a mélységes mély kút, melynek fenekét nem látni, és a belédobott kavics is csak sikoltó, tébolyult és reménytelen hangot képes adni, ahogy a kút aljára ér, és olyan hosszú idő után, hogy félnék kivárni…
Kezem nyújtanám, hogy fogd meg, térj vissza hozzám, de érzem, fáradtan rogyna le, mielőtt még elérnéd…
Kérnélek, hogy légy velem és érezz! Érezd lelkemet és testemnek melegét, amely majd ráébreszt újra, hogy létezel! Hisz’ ennél csodálatosabb érzés a földön nincs! Még akkor sem, ha annyi minden tépázza lelkedet, torzítja napjaid, és homályba burkolja fényedet, akkor sem!
De inkább csak hallgatok, mert fájna beszélnem. Olyan ez, mintha egy láthatatlan kéz erősen befogná a számat, és mintha ugyanez a kéz béklyóba kötözne, hogy a székről moccanni se bírjak, szinte megfagyaszt. Pedig hidd el, mennék én! Szaladnék! De mégis maradok itt, maradok a csendbe burkolva, mint egy eltévedt őzgida az erdő legsötétebb zugában. Mert a csönd, amely beburkol, féltve óv is engem.
Némán nézem a földet, majd a lábamat, számtalanszor megszámolom a padló köveit oda-vissza, ki tudja hányadszor futtatom végig rajtuk fáradt tekintetem – várva a feloldozást. Poloska robog keresztül a feszült csöndön. Nekirepül a falnak. Egy koppanás, s aztán még egy tompább, mikor földet ér.
Te kortyolsz a borból, melytől reméled az enyhülést. És újra teljes csönd honol. Aztán folytatod, és én még mindig hallgatok. Tudom, közbe kellenne szólnom, de inkább hagyom; mondd csak szerelmem, mondd el mi bánt, mitől rettegsz, mi nyomaszt. Demoklész föléd helyezte kardját, félsz, s én félek veled. Mert veled vagyok, veled egy! Még ha nem is hiszed, ami neked fáj, nekem is úgyanúgy, amitől félsz, attól tartok én is! De legjobban attól rettegek, hogy most más vagy, olyan más… pedig szeretlek…
S e szó, ez a varázslatos szó, most csak mint egy pillekönnyű jelentéktelen vallomás, amelyet könnyedén felkapott a szél, úgy hagyja el gondolatvilágomat, céltalanul, bolyongva a négy fal között. Kimondanám, hogy tudd! De tudod te így is…
Az érzelmek csöndesen tombolnak bennsőmben, de mégis:
lelked érzékenyen érintem lelkemmel, akár a csönd húrjait érintik a lágy dallamok, amelyek belőle születnek, és én csak csöndben remélem, hogy talán megérzed, és hamar visszatalálsz hozzám szerelmem…
