Szépirodalmi alkotások az Irodalmi Rádió szerzőitől

Neked a szépséged kedvelem,
mondhatnék rá gyönyörű hasonlatot,
árnyékoddá fokozva le napot, csillagot,
a rendező elme bizonytalan,
gyors meghatározást keres,
kor és média diktálta álom ez (?)
vagy csak hagyjam, hogy szeress ?

Te kevésbé vagy szép,
de naponta újból üde és friss,
miféle jószagú fürdőkben fürdeted
tested s jellemed,
jólesik éreznem, míg benned azt kedvelem,
hogy orrod kissé karvalyszerű,
s a szemöldök összenőtt a szemeden.

Te tanítottál,
én feszülten figyeltem a magyarázatot,
ellesve mondatot, mozdulatot,
a gondolat hókuszpókuszait,
neked én mutathattam az első lépéseket,
tagadnom kár lenne,
mindkettő igen jól esett.

Rád vigyázni kell,
sebes észjárású vagy,
hirtelen kerít szavad, csapdádban
válaszom már a kérdés előtt,
értelmed labirintusában forgolódom,
s a szorítás akkor enged fel,
mikor a kiutat megtalálhatom.

Benned azt kedvelem, hogy hosszú a karod,
amint lazán imbolyogva közeledsz,
őseink jutnak eszembe, bár jókedvemben
csak magamon derülhetek,
mert nem bizonyított e téren senki,
semmiféle összefüggéseket.

Neked a mosolyod szeretem,
sejtelmes titokba öltözteti arcod,
feldíszítve takar el,
míg ha teli szájjal nevetsz, ki nem állhatom,
hagyd abba (!) ne utánozd,
ami másnak áll jól nagyon.

Benned az okosság az erő,
ahogyan élsz és ítélsz, átlátva
bonyolult ügyeken, soksoros képleteken,
józanul és emberségesen,
szavad bölcs folyó,
bár cselekedeteidben akadt már kivetnivaló.

Te nem merülsz el
könyvben, tudományokban,
érintetlen hagynak a szellem
égre törő madárröptetései,
de kezed teremtő erő, végigsimít az anyagon,
sorsod ez (?), hogy elszántan építs,
téglát téglára nyomj ?

Neked az akaratod erős,
mindannyiunknak példát mutatsz,
hogyan kell felállni, ha lever a sors,
a rontásokon diadalmaskodó
örök győzelem vagy,
ki összetörve, leigázva is ember,
mert a lelkétől nagy.

És te mit csinálsz, belőled kiveszett
a kitartás, a tenni akarás (?)
ez nem jó tulajdonság beismerheted,
bár humorod és optimizmusod sok terhet
hátunkról levesz,
fügét mutatsz az égieknek, bort iszol,
beintesz és nevetsz.

Neked a tested különleges,
küldesz vele
félre nem érthető hívójeleket,
már ha rád gondolok orrcimpám remeg,
kivételesen jó lehet veled,
szállj repülőre, utazz el (!)
mielőtt szerelmes leszek.

Még mennyien közelítenek felém,
különféle arcok, tekintetek,
mindenkit egyenként el nem sorolhatok,
új kíváncsiság ébred bennem,
jólesne magamon végignézni,
én milyen vagyok; különb, kevesebb (?)
vagy pont olyan, mint ti ?

Hajlok a szélben mint a vessző,
elirigyelve vonzó tulajdonságaitokat,
szemetek tükrében keresem magam,
rossz helyen (!)
mert ki mintátokra hasonlítani akar
az percenként változik,
így önállóság sohasem takar.

De majd egyszer,
mint a nagyok felállok,
sorsom kezembe veszem,
jól megrázva megszorongatom.
Akkor majd ámulni fogtok,
hogy amit lágyságnak
hittetek, az kitérő erő volt,
kemény csont, rejtőző izom (:)

nincs az a szó, amit ki nem mondtak már
nincs az a mondat, amit le nem írtak már
s mi mai rímfaragók összecsipegetjük
a maradék morzsát -, átrágjuk,
fogatlan ínyünkkel ízlelgetve átforgatjuk
magunk színe szerint s feltálaljuk újra,
mint bensőnk martalékát -
fogvacogva, önmagunk szerte-széjjel marcangolva
kínnal, keservvel, félve, összekucorodva, hogy
magunk után hagyjunk
nyirkos föld feletti lábnyomok helyett – jeleket

Tesszük a dolgunk, halld hát hangunk dallamát -
vidd Te is tovább Ember!

A hiénák meztelen élő testünk tépik, míg felszakadt húsunk
nyílt sebeink, beleink, kopasz keserű keselyűk csipkedik
amíg csak nem üvöltünk a kíntól és fájdalomtól, és
mégis, újra és újra talpra állunk
egymás felé nyújtózkodunk, összeér ujjbegyünk,
segítjük egymást Testvér
és együtt lépünk tovább a
nemek, nemesek, nemtelenek, megnemértettek
hada felett haladunk
a megértés, tisztelet és szeretet sugarán át
a végtelenbe..

hitem szerint nem hiába
hiba lenne
ha Te ezt véletlenek játékának hinnéd,
s ha hitetlen vagy is
ez minden vagyonunk,
ez ami nincs,
s mégis számomra, s tudom
számodra is KINCS

Ajánlás

Kedves Rokon -
szükségem van Rád nagyon
hisz vértestvérim elvéreztek mind a vágtán
nem tudom mi okon én oktalan,
de náluk nem mentem át a tű fokán,
s ha szólítnak manapság – teszik
azt mindig pejoratív módon
s ettől kilyukadt nálam az ózon.

A csöppnyi törékeny asszony ült a félhomályban, az ágy szélén. A kicsi szobát beborította az alkonyi napsugár. Így még pirosabbnak tűnt a kisfiú arca. Megnézte a homlokát. Lázas! Szinte forró! Óvatosan állt fel a vizes ruháért. Megtörölgette, majd visszaült az ágy szélére, dologtól megviselt kezében elveszett a gyerek keze.

Ahogy végig nézett a 2*3 méteres albérleti szobán elgondolkozott. Végig gondolta a sok viszontagságot, ami idevezetett. A kisfiú volt mindene. Mindent feláldozott, csak a gyerek vele legyen. Régóta vándorolnak már együtt, egyik albérletből a másikba. S őt közben felőrölte a munka, a kilátástalanság. A fiúcska szabálytalanul veszi a levegőt. Az asszony fáradt. A nap régen lenyugodott. A sötétség súlyként pihen a szempillákra, álomtalan sötétségbe hull. Csak a pirkadattal ébred, még mindig fogja a gyerek kezét. Aggódva nézi a homlokát. Lement a láz!! Az örömtől könnyei peregnek.

A kórházi ágy szélén megtört arcú fiatalember ül. Nagy férfikezében elvész anyja törékeny, madárcsontú keze. Az asszony alszik, néha mintha felzokogna álmában.

-          Mama!- alig hallik a suttogás. Egész lelke reszket. Régen nem látta már.

Elsodorta az élet. Hirtelen jött a szó, s jobban fájt mintha ütött volna. Hogy kinek volt igaza? Kitudja már? De mindegy is. A lényeg az, hogy most itt van és beteg. Sápadt arca belevész a hófehér korházi ágyneműbe.

- Jaj Mama! Csak egyszer szidnál össze még!

Régen találkoztak. Az asszony egyre azon töprengett, hogy hiába minden igyekezet, nem tud többet tenni a kapcsolatért. A féltés pedig ott van a találkozás nélküli mindennapokban. Fél, hogy valami, ami mindennél fontosabb az életében, elmúlhat; mindeggyé vagy közönnyé válhat. Most még az emlékek, kedves történetek összekovácsolják, melegséggel veszik körül őket, még kiolvasható pillantásaikból a szerelem. De aztán? Mi lesz aztán?

Nem szóltak egymáshoz, amióta elindultak. Sietősen lépkedtek az erdei úton, néha összemosolyogtak. Amíg a kicsi házikó megvan és odahúzódhatnak a világ elől, addig nincs baj.

Az asszony úgy érezte, ők az a pár, akit Isten az Édenbe helyezve egymásnak teremtett. Ez a legfontosabb. Isten törvénye. Az ember törvényei nem hasonlítanak az Istenére. Agyonmagyarázott, agyonindokolt, olyan, mint a saját farkába harapó kígyó. Nem látszik az eleje és a vége, hiányzik belőle a nemes egyszerűség, az isteni tisztaság. Az emberek nem mindig akarják ezt az egyszerűséget, a dolgok kristálytiszta logikájú egymásutánját. Mégis bekövetkezik, néha olyan egyszerűen, mintha a fügefaleveles paradicsomból soha nem is távoztak volna el.

Nem először jártak ezen az úton. Az erdő kacskaringós ösvényein kedvesen zizegett lábuk alatt az avar. A szurdokban újra csobogott a forrás. Az ágak között egy-egy elkésett falevél pergett alá. A Nap langyos, aranysárga sugarai bekukkantottak a fák közé, mesés fényeket villogtatva.

- Nincs meg a kisház! – rebbent fel a férfi hangja. Az asszony azt hitte egy pillanatig, hogy tréfálkozik. – Nem igaz! – suhant át gondolatán, és kínosan felnevetett. Borzasztó volt hallani ezt az ideges, szinte felnyikkanó nevetést. – Nincs ott?

- Leégett – mondta a férfi. – Ne nevess! Nézz oda! Látod? Leégett! Ez tragédia. Tudod te, hogy ez tragédia? Nincs hova menni…

Nem tudta. Nem akarta tudni. Ahogy közeledett a tisztáshoz, meglátta az üszkös, hamuval borított helyett. Az motoszkált a fejében: mi lesz most?

Nem lesz fedél a fejük felett. A kis pelék… Csak remélni lehetett, hogy megmenekültek. Gondolatok cikáztak össze-vissza a fejében. Milyen vandál dolog. Ki tehette? Csak most kezdett érezni valami szomorúságfélét, de felfogni a valóságot percekig nem tudta.

Csizmájával feltúrta a hamut, majd tovább lépett, mintha keresne valamit. Nem tudja mit keresett, de valamit szeretett volna találni, amit elvihetne. Minden elégett, meggörbült, elolvadt. A hamuban kirajzolódott a takaró szövetmintája. Nem talált semmi megmaradt tárgyat, amit emléknek eltehetett volna…

Dehogy! Ha becsukja a szemét, minden a helyére kerül. Milyen furcsa. Miért nem akarja elhinni, hogy ez történt?

- Van róla fényképünk… igaz? – szólt a férfihez.

- Igaz. De hol foglak szeretni téged ezután? – kérdezett vissza csendesen.

- Ne szomorkodj! Majd keresünk rá helyet. Kitalálunk valamit….

Vigasztalón összemosolyogtak. De ez a mosoly…

- Ne mosolyogj így! – mondta, miközben a férfi megfogta a kezét, és magához húzta.

- Szeretnék elbújni veled az erdőben… – súgta a fülébe a férfi, és szorosan átölelte.

Úgy!- nézett az asszony a sűrű felé: Otthont kell, hogy adj, erdő! Mit szólsz ehhez?

Felpillantott az égre. Az ő színe, az ő kék ege. A fedél a fejük felett, ma ez a kék ég lesz. Egymás kezét fogva elindultak az erdő belsejébe.

Az öreg fák az út mellett, ágaikat lengetve ismerősként köszöntötték őket. Mert melyik vén fa ne ismerné fel Ádámot és Évát a paradicsomból?

Nem vágyom bőrkötésben
Porosodni könyvtárak polcain
Nem vágyom kötelező lenni
Egy majdani érettségin.
Verseim hangulatok csak,
Lélekből áradó szép gondolatok
S megelégszem azzal, ha egy
Arcra könnyet, vagy mosolyt csalok.
Lehet. – Verseim nem is versek
Csak egymás után írt szavak
Irodalmárok elgörbült ajkán
Csupa nem-kívánt falat.
Gyönyörködhetsz bennük azért
Mint Szines mezei virágokon
Szép lehet ez is talán
nem csak a túlnemesített rokon.

Ismétlődik a Sors,
minden ugyanaz,
csak én vagyok más benne.

 Apró mozzanat,
vele és velem igaz,
csak amit érzek,
nem ugyanaz…

Inger gazdag környezetbe
betoppantam  közétek.
Génjeim is velem jöttek,
életen át kísérnek.

Rábámultam a világra,
tágra nyíltak szemeim.
megtanultam  jót és rosszat,
így múltak el napjaim.

Én mindenbe beleláttam,
kíváncsiság üldözött.
Gyakran törtem, s megcsináltam,
lettem „büdös, rossz” kölyök.

Ezzel-azzal próbálkoztam,
semmitől sem féltem én.
Emberséget megtanultam,
lett belőlem kis legény.

Felnőtt fejjel emlékezem,
a bűntudat araszol;
életemből tapasztalom,
miért szép az öregkor. 

Dunaújváros, 2011-01-08

Tavasz van, és minden oly szép.
Felébredt a természet:
Lombok ágán rügyek bújnak,
meghagyta az enyészet.

Madárdalra ébred a táj,
a rigó cifrán szól.
Rábámulok a hajnalra
a sok vízcsepp ficánkol.

Lent a völgyben forrás vize,
csobogón medret vájt,
habjain a felkelő nap
színes fénye partra szállt.

Erdő lombja susog halkan,
rátekint a világra,
titkait a múltra hagyja,
készülődik a nyárra.

Dunaújváros, 2011-01-27

Útjaidon vándorló léptek,
bánat, kérdés, bú taposta
nyomok – mélyek.
Lerakott, titkos ládikák
- lélekterhek -
szanaszét dobálva,
mind láthatatlan,
oldott bilincsek;
nélkülük nem fogy,
de gyarapszik
a zarándokkincs.
Kőutad kopik,
fakul a felszín,
vetkezik külső,
s rebben a szív.
Sarud kösd fel!
Minden lépéssel
közelebb a válasz,
tisztul a lélek,
és csitul a kín.

Elporladt az ős magyar ugar,
Nincs élő rög, mi összekösse.
Kihalt, roskadó vén tanyákat
Már a szándék se köti össze!

Futóhomok nyargalja végig
Az elfeledett kocsiutat,
Szél fütyörészget kívül – belül
A romba dőlt falak alatt.

Ha néha mégis visszajárnak
Távolba szakadt és megkopott
Emlékek gyászolni közéjük,
Zokognak, ahol minden halott!

Elenyésztek a régi kedvek,
És a megszépült évek fölött
Nem mereng már el a gondolat,
Már minden, minden elköltözött.