Beteljesedés Bár csapdosok, mégis helyben állok, Összefüggéstelen forgó kergebirka, Szárnyra kapok, fel sohasem szállok, Szabadedzés vas szívemnek titka, Hogy magasan szárnyaljak a légben
Edit Szabó : Én vagyok ki szólok Én vagyok,ki szólok hozzátok, kinek verseit olvassátok, és vállalom minden soromat, szavaim a szívemből szólnak ! Átadom nektek
Egy óriás karácsonyfa állt a szoba sarkában. Lehet, hogy csak azért tűnt oly nagynak, mert én igen pici voltam. Egészen a plafonig ért. Az „égig”!
Színről színre Körülbelül hét éve történt. Valami monoton háztartási munkát végeztem, ám a szokásostól eltérően teljesen üres volt az agyam. Nem szerveztem semmit, semmin
Hol van az alázat s hol a szeretet mit az élettel kaptál? Fenn hordod orrod, jársz kelsz a világban, sajátod nem ismered már. Oly
Magok vagyunk, fény felé nyújtjuk két kezünket Mint virágok tavasszal az éledő mezőn, réten – Sok színben pompázik az ember és az élet
2024. április 16-án mutattuk be Schneller Hanga Boróka szerzőnk Emléktáros c. sorozatának második részét a Baár-Madas Református Gimnázium könyvtárában. A diáktársak és az iskola tanárai
Mit kíván a Magyar Nemzet? Egyed-Husti Boglárka Szól a dalnok, megy az írás, de a hang még kevés Itt az ideje már mostan Hogy
Villa Egyed-Husti Boglárka Hív a villa Vár a Bár A néző csak terád vár Mit eszel és mennyit Kinek mit mondtál csak ennyit? Ennyit
Erről gondolkodok most éppen. A facebook-ról, mai modern világunk legmeghatározóbb alkalmazásáról. Ami szinte mindenki napjaiban jelen van. Valakinél fanatikusan, valakinél megszokásból, valakinél unalomból. Van, akinek
Anya szorgos, anya dolgos, Keze alatt ég a munka. Az ingem meg miért foltos? Hogy lett ez is kimosva? Forr a leves, bőg a
Asszonya vagy, nappalnak s éjszakának, Míg a szívek egy dobbanásba válnak. Símogató kezed közt tart egy álom, S elkísér csókba váló valóságon. Mandulabarna
Beforratlan sebek Már nem tudott sírni. A könnyei már régen elapadtak, és hiábavaló is lett volna. Csak belülről feszítette az a tehetetlen düh, elkeseredettség,
Szeretem a szivárványt – az esőillatú napsütésben. Szeretem a tenger moraját – lágyan andalító szélben. Szeretem a csicseregve üdvözlő szép napfelkeltéket, S ahogy kávéillat-meleg, hűséges
Ma ellátogatott hozzám a magány. Köszönés nélkül ült mellém a padon. Nem háborgatott, csendben elmélázott. Gondoltam: Hadd maradjon, hagyom. Láthatatlan burokba rejtőzve lógatta lábát szótlanul,
Hoztál valamit? – suttogta halkan, Miközben nagy, kék szemeit rám meresztette. A zsebem üres volt. Felemeltem gyorsan. Ő apró fejét a vállamba temette. Szólni nem
Nem vagyok szent. Még csak jónak sem mondható. Nem vagyok szerény, áldozatkész, Sem odaadó. Az önérzetem valahol odafenn az egekben, A kritikát nem tűröm, mert
A fiú sápadtan ült a hátsó padban. Haja zilált volt, ruhája időtől megkopott. Szótlanul, lehajtott fejjel bámulta az asztalán heverő elsárgult könyv lapjait, és igyekezett
