Anton Webern

osztrák zeneszerző, karmester
(1883–1945)

Anton Friedrich Wilhelm von Webern Bécsben született - köztisztviselő apa és kiválóan énekelő és jól zongorázó anya egyetlen életben maradt fiaként. Sosem használta középső neveit és a von előtagtól is megszabadult 1918-ban, mivel az Első Világháború után az osztrák reformok ezt előírták. Fiatalkorának nagy részét Grazban és Klagenfurtban töltötte. 1902-ben az érettségi után Bayreuth-ba ment, hogy Wagner műveit hallhassa. Ez az élmény nagy hatással volt rá és miután a Bécsi Egyetem hallgatója lett, intenzíven kezdett az ellenponttal és összhangzattannal foglalkozni. Zeneelméletet Guido Adlernél tanult. Doktori disszertációját 1906-ban írta Heinrich Ysaac monumentális Choralis Constantinusáról. A középkori zene iránti érdeklődése később erősen meghatározta kompozíciós technikáját. 1904-ben sikertelen kísérletet tett arra, hogy Berlinben Hans Pfitznernél tanuljon, így Bécsben maradt. Egyike volt Arnold Schönberg első tanítványainak, akinél Alban Berggel együtt zeneszerzést tanult 1904 és 1908 között. Ez a két kapcsolat meghatározta zenei gondolkodását és egész elkövetkező életét. Akárcsak Berg, ő is rendkívül gyorsan fejlődött Schönberg irányításával, hiszen diplomaosztójára írt zenekari Passacagliájában (op.1), már Brahms, Reger és a tonális Schönberg egyfajta fúzióját valósította meg igen karakterisztikus ötvözetben a szerény dinamikai szint és a viszonylag rövid időtartam ellenére - még verseket is Stefan George-tól választott 1908-1909-ben keletkezett dalaihoz. A diploma után több vidéki város után Prágában vállalt színházi karmesteri állást, de aztán mégis visszatért Bécsbe. Unokatestvérével 1911-ben kötött házassága hozott stabilitást életébe. 1915-ben önkéntesként csatlakozott az osztrák hadsereghez, de egy éven belül leszerelték rossz szeme miatt. A háború után Mödling-be ment, hogy közelebb lehessen volt tanárához, akinek 1918-tól 1922-ig segített a Privatafführung für Neue Musik fenntartásában. A szervezet kortárs műveket mutatott be válogatott közönségnek, de 1922-ben a növekvő költségek miatt fel kellett oszlatni. 1922-től 1934-ig a bécsi Munkászenekart és Énekkart vezényelte, akikkel 1926-ban egy emlékezetes előadáson előadta Mahler 8. szimfóniáját is. Eközben főként a dalok műfajában fejlesztette tovább atonális stílusát. Az 1909-1914 között keletkezett néhány tisztán hangszeres darab még rövidebbé vált. Olyan nyelvet használt, amiben nincs hangnem, nincsenek témák és így hiányzik belőle a formai bővítés is. Az 1910-1925 között keletkezett dalok a tradicionális minták újrafelfedezését mutatják (kánonos szerkezet), de az 1925-ös Három tradicionális dal (op. 17) már egyértelműen a 12 hangú technika bevezetését mutatja, bár ez szinte véletlenszerűen következik be, hiszen a stílusát akkorra már meghatározta a szigorú ellenpont. Hamarosan felismerte, hogy a dodekafon elv csak megerősíti a polifónia szigorúságát és kompozíciós virtuozitását, amelyet már jól ismert az általa tanulmányozott reneszánsz mesterek műveiből. Szimfóniájának tiszta stílusa egy ideált testesít meg, amelyet későbbi műveiben csak ismételni tudott, mintegy külön oldalát mutatva meg ugyanannak a világnak. Sorokat használva hasonló motívumoknak, különösen tisztán hangszeres műveiben csupán kihangsúlyozza zenéjének szinte geometrikus tökéletességét, amit az irodalomban először Goethében talált meg, később pedig barátjának és szomszédjának, Hildegard Jone-nak a költészetében, akinek a műveit életének utolsó évtizedeiben használta. 1927-től az Osztrák Rádióban is dirigált, 1933-ban kezdett tanítani, 1941-ben pedig elvállalt a Universal Edition-nél egy lektori állást. A svájci Werner Reinhartnak köszönhetően sikerült megszerveznie 1943-ban Svájcban az op. 30-as zenekari Variációk ünnepi bemutatóját. Bécset a háború vége előtt elhagyta és a tiroli Mittersillbe költözött abban a hitben, hogy ott biztonságban lehet. 1945. szeptember 15-én, már a szövetséges megszállás idején, itt érte a halál, amikor az érvényben lévő kijárási tilalom ellenére, hogy alvó unokáit ne zavarja, a háza elé kilépve akart elszívni egy szivart, mire egy amerikai katona agyonlőtte.


fiatalon 1912 és Schönberggel a húszas években

Halála idején alig ismerték zenéjét, amely azonban mára világszerte elterjedt: 1962-ben megalakult a Nemzetközi Webern Társaság. Zenéje idővel megváltozott. Bár eredendően rendkívül egyszerű textúra jellemzi, amelyben minden egyes hangjegy tisztán hallható és minden egyes hangszín rendkívül gondosan választott, gyakran mégis nagyon részletes utasításokat ad az előadónak és bonyolult hangszeres technikákat igényel. A széles melodikus vonalak időnként oktávnál is nagyobbat ugranak, az időtartam pedig tényleg nagyon rövid: a Hat Bagatell vonósnégyesre (1913) például mindössze három percig tart. Webern korai művei későromantikus stílusban íródtak. Életében nem jelentek meg és nem is játszották őket. Ezek között vannak dalok, vonósnégyesre írt darabok, zongoraművek és a zenekari Im Sommerwind szimfonikus költemény. A húszas években írt dodekafon művei (Három népi szöveg, op. 17; Vonóstrió, op. 20) a zeneszerzői technikának arról a pontjáról indultak el, ahová Schönberg és Berg érett művei megérkeztek. De ő másfajta világot kutatott, mint mestere: a makrokozmosz helyett a mikrokozmosz világát, a finom, rövid életű, poentillisztikus hangok és csöndek világát, új hangkapcsolatokat, finoman csillogó hangszerelést. Miután befejezte tanulmányait, első műve a zenekari Passacaglia volt (1908). Harmonikus lépés ez előre egy sokkal összetettebb hangzás irányába, a hangszerelés sokkal jelentősebb, mint korábbi zenekari művében. Magán a műformán kívül nem sok kapcsolata van a ma sokkal jobban ismert érett műveivel. A passacaglia egy 17. századi forma és Webern későbbi műveiben is megkülönböztető stílusjegy a tradicionális kompozíciós technikák (különösen a kánon) és formák (Szimfónia, Concerto, Vonóstrió és Vonósnégyes valamint zongora- és zenekari Variációk) használata modern harmóniai és melodikus nyelven keresztül. Néhány évig szabadon atonális darabokat írt, majd átvette mestere új technikáját. Az új zene alapjában véve horizontális (ellenpontozó szerkesztésű) volt a romantikusok vertikális (akkordos) komponálásával szemben. Dallamvonalát széles hangközugrások darabolják fel. A hangsor úgy van elrendezve, hogy nem lehet érezni a hármashangzati (hagyományos) harmóniát. A hangszereket és az emberi hangot szokatlan regiszterekben használja. Fölismerhető témák helyett a hangsorból merített sejtek szerepelnek, már fölfedezhetők dodekafon elemek. Webern a Drei Geistliche Volkslieder-ben (1925) használta először Schönberg dodekafóniáját és ezután minden művében következetesen ragaszkodott is hozzá. Az 1927-es Vonóstrió az első teljesen instrumentális darab, amely a dodekafon (tizenkét fokú) technikát használja egyúttal tradicionális zenei formában is. De Webern tovább ment és a dodekafon szerkesztést szeriális struktúrává fejlesztette. Ez volt a leghatározottabb elfordulás a zeneszerzés múltjától, gyökeres szakítás az európai zene egész hagyományával. A szeriális zene rövid eszmevillanásokban történő, olykor alig érzékelhető, minden eddigi jelrendszernél tömörebb megnyilatkozása volt, ahol nemcsak a harmóniák rendjének kötöttsége bomlott fel, nemcsak a dallam folytonossága oldódott meg, de a hangszerek funkciója is minimális jelzések minimális időtartamára szorítkozott, és a hangmagasság regiszterei is rendkívüli gyorsasággal váltakoztak, így emelve ki a hallgatót a tér és idő stabil kereteiből. Az egyes hang hangzása és színe itt a zeneszerző műgondjának fő feladata, mert ezzel kell egy másodperc alatt kifejeznie mindazt az emocionális tartalmat, amit elődei olykor egy teljes tételen át közvetítettek. Ennek az elvnek következetes megvalósítása okozza Webern műveinek végletes rövidségét és érzékenységét. Annyira tömörek voltak a művek, hogy egy-egy darab esetleg csak néhány percig tartott, olykor pedig még egy percig sem (Koncert op. 24 - alig 6 perc). Tömör és rövid muzsikája tele van információval. A kánontechnika komoly szerepet játszik zenéjében. 2. Kantáta (op. 31; 1941-1943) című kamarazene jellegű szimfonikus zenei alkotásáról maga úgy vélekedett, hogy az afféle missa brevis, melynek utolsó tétele úgy van megszerkesztve, amilyenre a németalföldiek talán soha nem is gondoltak, mert egy igen komplikált, négyrészes kánon az alapja. Utolsó művei szintén egyfajta stílusbeli fejlődést mutatnak. A két utolsó kantáta például nagyobb együttest használ, mint a korábbi darabok és tovább is tartanak (az első nagyjából 9 perc, a második 16) valamint sűrűbb szövésűek. 

Ízelítő műveiből - videó:
Fünf Satze 1