Szokolay Sándor 

magyar zeneszerző
(1937–)

A kortárs opera- és zeneirodalom kimagasló egyénisége Kunágotán született. Első zenei képzését 1947-től a Békéstarhosi Zenei Gimnáziumban kapta, majd 1950-től a budapesti Zeneművészeti Főiskola zeneszerzés tanszakán Szabó Ferenc és Farkas Ferenc tanítványa volt. 1957-ben szerzett diplomát. 1952-től 1955-ig a Fővárosi Zeneiskola szolfézs tanára, majd 1955-59 között a Magyar Rádió zenei lektora és szerkesztője volt. Hosszú időn át dolgozott a Magyar Televízió zenei lektoraként is (1978-88). 1959-66-ig a Zeneművészeti Főiskola zeneszerzés szakán tanított, majd 1966-94-ig az intézmény egyetemi tanáraként működött. 1952-ben házasságot kötött Szesztay Sári zongoraművésszel, akitől 1968-ban elvált. 1970-ben Dr. Weltler Magdolna bőrgyógyász szakorvost vette feleségül. Gyermekei – Tamás kivételével – valamennyien muzsikusok: Gergely és Balázs zongorista, Ádám fuvolista, a második házasságból született Orsolya pedig hegedűművész lett. 1994-ben lett nyugalmazott egyetemi tanár, ekkor Sopronba költözött, ahol még több időt tudott szentelni a komponálásnak. Öt szerzői lemeze és egy CD-lemeze jelent meg. A Magyar Kodály Társaság elnöke (1978), a Fészek Művészklub alelnöke (1980), a Budapesti Operabarátok kuratóriumi elnöke (1985), a Magyar Zenei Kamara elnöke (1991-92), a Nemzeti Alapítvány kuratóriumának elnöke (1991-92), a Magyar Művészeti Akadémia tagja (1992), a Corvin-lánc kitüntetettje (2001). Elismerései: VIT- zeneszerzési díj (1955, 1957, 1959), a Wieniawski-verseny nyertese (Varsó, 1956), Erkel Ferenc-díj (1960, 1965), Kossuth-díj (1966), érdemes művész (1976), kiváló művész (1986), Bartók-Pásztory-díj (1987, 2001), Magyar Művészetért Díj (1993), Magyar Örökség-díj (1997), Béres Ferenc Népzenei Díj (2004), Artisjus (2011). Vérnász és Sámson című operáinak felvétele öt ízben nyert Grand Prix-t. Igen termékeny és sokoldalú zeneszerző. Az 1950-es évek végének hangszeres művei: a hegedű szólószonáta, a hegedű- és zongoraverseny mellett nagysikerű vokális és színpadi művei jelzik alkotói fejlődésének főbb állomásait: két oratóriuma, az Ady forradalmi költeményére komponált A tűz márciusa (1957-8) és az Istár pokoljárása (1960, Weöres Sándor szövegére), Az iszonyat balladája című balett (1960). Operaszerűen drámai szenvedély hevíti a Világok vetélkedése (1959), a Néger kantáta (1962) és a Poulenc emlékére írott Déploration (1964) oratóriumait is.     


három korszakában 1956, 1965 körül és 2009

A korszak lezárása és betetőzése a spanyol Frederico Garcia Lorca színdarabja nyomán készült és 1964-ben bemutatott Vérnász című opera. A Budapesti premiert rövidesen Zágráb, Kassa, Helsinki és Tallinn színpadai követték, és ez idáig számos nyelven, húsznál is több helyen szólalt meg sikerrel. Zeneszerzői pályája mérföldköveit jelentik operái. A színpad világához színházi tehetsége és drámai érzéke vezette, amely szerencsés módon párosult a vokális kifejezésmód iránti alapvető igényével. Szokolay zenei világát kezdettől jellemzi a szenvedélyesség és a monumentalitásra, elementáris hatásra törekvés, meghatározott stílusirányzatok követésétől mentes, ösztönös muzikalitás, valamint a primitív, népi kultúrák iránti fokozott érdeklődés, ami a témaválasztáson túl az osztinátók kedvelésében, makacsul ismételt ritmikus figurák és az ütőhangszerek kiemelt alkalmazásában, valamint a dallamvonalaknak a népi siratókkal rokon díszítettségében is megjelenik. Második operáját, a Shakespeare ihlette Hamletet 1968-ban mutatták be Budapesten, majd két évvel később Kölnben. A mű szabadon értelmezett, de következetesen alkalmazott 12 fokú technikával készült, ami egyfajta kompozíciós kontrollt, tematikai összefogottságot eredményezett. Hangszerelése is kamaraszerűbb a Vérnász partitúrájánál, ugyanakkor itt sem mond le a dallamok természetes szépségéről. A zenei dinamizmus jellemzi Szokolay harmadik operáját, a Németh László ótestamentumra épülő, bibliai ihletésű drámája nyomán keletkezett Sámsont is (1973). Ezt követően szerzője egy évtizednyi megszakítás után tért vissza az operaszínpadra az Ecce homoval (újgörög passió 1984), amely Nikosz Kazantzakisz Akinek meg kell halnia című híres regénye alapján készült, majd ismét egy évtized után követte a 90-es évek második felének három operája. Hetedik operája, az Árpád-házi Szent Margitról szóló nemzeti opera az első olyan műve, melyben magyar történelmi témát dolgoz fel (1995). A Szávitri (1988) indiai mesére épül, Lessing Bölcs Náthánja pedig a keresztény - zsidó - mohamedán feszültségek egyetemes hordozója (1997-8). A két közbeeső időszakban néhány hangszeres mű mellett számos oratórium és kórusmű keletkezett, melyek mintegy előkészítik és kiegészítik az életmű fő vonalát jelentő színpadi műveket (többek között - Hommage á Kodály, az Ady kantáta és a Gályarab kantáta 1975-ből, Confessio Augustana 1980, Luther kantáta 1983, Aeternitas temporis 1988, Tanúságtétel 1992). Szokolay stílusa az Ecce homotól kezdődően megújult, többet merít a népzenéből és gregoriánból, küzd a tonalitás megtartásáért, a dallam és harmónia megőrzéséért, de zenéjének továbbra is jellemzői maradtak a szenvedélyesen expresszív, melizmatikusan díszített vokális szólamok. Utolsó korszaka a kísérletezés helyett inkább a letisztulás, összefoglalás jegyeit mutatja. Az első négy opera konfliktusokkal teli drámája és tragikus kimenetele után a természet, a fény, az öröm és a hit felé fordulás gondolata hatja át műveit. Témaválasztásában előtérbe került a magyarság és nemzeti identitás problematikája is. Az 1990-es végén rövid idő alatt 3 szimfóniát komponált (1997, 1998, valamint a Nagy Gáspár szövegére készült 1999-es Symphonia Ungarorum), ami új műfajjal gazdagította életművét.

Ízelítő műveiből - videó:
ALLELUJA!