Jacques Offenbach

francia zeneszerző, csellista
(1819–1880)

Elsősorban az operettjeiről és persze a híres-hírhedt Kán-kán táncról ismert, csak kevesen tudják róla, hogy kiváló csellista volt, aki kamarazenében kifejezetten színvonalasat alkotott, ráadásul több dalművét is az operák hangzatosabb és általában komolyabban vett kategóriájába sorolják. Németországi zsidó családból származott. Ifjú korában Párizsban a Conservatoire növendéke, majd az Opéra Comique csellistája volt. 1849-től a Theátre Francais karmestereként aratta első sikerét a Chanson de Fortunio című színpadi művével. 1855 és 1866 között a Bouffes-Parisiens igazgatója, az 1860-as évek Párizsában csak úgy emlegették: a "Champs-Elysées Mozartja". 1858-ban mutatták be első szatirikus operettjét (Orfeusz az alvilágban 1854), amelyet aztán egyfelvonásosok és egész estét betöltő művek hosszú sora, több mint száz alkotás követett. 1872–76 között a Theátre de la Gaité-t vezette, majd amerikai turnén járt, ahol nem volt sikere, ezután csak a műveinek élt. Offenbach több operettje, köztük a Szép Heléna (1864) és A gerolsteini nagyhercegnő (1867) kiemelkedően népszerű volt mind a francia, mind az angol nyelvterületeken az 1850-es és az 1860-as évek táján. A művek a politikai és a kulturális szatírát ötvözték szellemes opera-paródiákkal. Offenbach ragyogó népszerűsége megcsappant az 1870-es évekre, a második császárság bukásával. Elhagyta Franciaországot, ám életének végén népszerűsége újból felívelt, és műveit újra elkezdték játszani. Összesen 102 színpadi művet írt, 1876-ban megkezdett egyetlen nagyszabású operáját, a Hoffmann meséit már E. Guiraud fejezte be 1880-ban (bemutatva 1881). Halála után a montmartre-i temetőben helyezték örök nyugalomra.


a virtuóz csellós, Alexandre Laemlein rajz 1850 - fiával Auguste 1865 - 10 évvel később

Az életet egy bábszínháznak tartja, és azt az erkölcstelen léha életet mutatja be a Hoffmann meséiben is. Nem könnyű feladat meghúzni a határt a romantikus vígopera és az operett között, például Csajkovszkij balett-zenéinek egyes tételei – bármily varázslatosnak tűnnek is a táncok kíséreteként – önmagukban sokszor túl könnyedek. Az orosz komponista Diótörője ugyanannak az E. T. A. Hoffmann-nak a meséjét dolgozza fel, aki Offenbach utolsó, befejezetlenül maradt operájának hőse és ihletője is. A fantasztikum egyik nagyatyja kétségtelenül olyan történetekkel szolgálhatott, amelyek rendkívüli mértékben megmozgatták a 19. századi polgárok csapongó képzeletét, ugyanakkor olyan köznapi és megunhatatlan témákkal keverték a valóságtól elrugaszkodott egzotikumot, mint a férfi és nő közötti kapcsolat. A Hoffman operájának alapjaként szolgáló darabhoz pontosan ilyen elbeszéléseket alakított színpadi művé Jules Paul Barbier és Michel Florentin Carré. Opera vagy operett, nem számít, hova sorolják Offenbach utolsó dalművét, hiszen csupa fülbemászó dallamból felépített, nagyszerű mű, amely látszólagos könnyedsége ellenére valójában komoly zeneszerzői teljesítmény, és nem vitatható a helye a műfaj legkiválóbb alkotásai között. Operettjei stílusával iskolát alakított, mind a formák, mind a melodikus invenció terén. Zenéjére jellemző a finoman stilizált deklaráció és a táncszerű dallamok alkalmazása, dallamalkotását illúzió nélküli, kifogyhatatlan, pimasz, olykor az alpárisággal is kacérkodó zenei humor jellemzi. Új stílust teremtett az orkesztra kezelés szempontjából is. 

Ízelítő műveiből - videó:
Hoffmann meséi (Barcarolle)