Claudio Monteverdi

olasz zeneszerző
(1567-1643)

A cremonai seborvos fia a reneszánsz és a barokk korszak közötti átmenet úttörője. Csodagyerekként indult, első műveit már 15 évesen papírra vetette. Zenét tanult egy nagy tudású mestertől. 1590-ben, abban az évben, amelyben Vincenzo Gonzaga mantovai herceg szolgálatába lépett, már ötszólamú madrigáljainak második kötete is megjelent. Gazdája Vincenzo herceg kedvelte, megbecsülte, mint udvari muzsikusát magyarországi útjára is magával vitte (1595-96). Az udvarnál jó évtizeden át énekesként és viola da gamba-játékosként működött, csak 1601-ben kapta meg a megüresedett udvari karmesteri posztot. Első korszakalkotó jelentőségű műve, az ötszólamú madrigálok immár basso continuo-szólamot is tartalmazó ötödik kötete 1605-ben jelent meg. A következő fordulópont 1607, amikor - a műfaj megszületése után mindössze egy évtizeddel - megírja az operairodalom első igazi remekművét, az Orfeót. Ezt már a rákövetkező évben egy újabb opera követi, az Arianna, amelyből csak egy jelentékeny részlet, egy sirató (lamento) maradt fenn. Monteverdit Vincenzo herceg nemigen becsülte meg sem erkölcsileg, sem anyagilag. Döntő fordulatot jelentett pályáján, amikor a herceg halála után, 1613-ban elnyerte a velencei Szent Márk-templom nemzedékek óta megkülönböztetett fontosságú karnagyi állását (haláláig betöltötte). A velencei évek alatt sorra születtek nagyobb alkotásai. A sikerben minden bizonnyal szerepe volt 1610-ben Velencében kiadott egyházzenei főművének, a Vespro delta Beata Verginének, amely a világinál általában konzervatívabb egyházi zenéjéből ízig-vérig barokk szellemével is kiemelkedik. Új állása igen magas társadalmi és zenei rangot biztosított számára, és nem csupán egyházi művek komponálására nyújtott alkalmat, hanem arra is, hogy eleget tegyen a velencei patríciusházak, illetve az immár üzleti alapon működő operaházak világi megrendeléseinek. Így született meg a zenei ábrázolás újszerű eszközeivel kísérletező drámai jelenet, a Tankréd és Klorinda párviadala. 1632-ben pappá szentelik. 1637-ben Velencében megnyílt Európa első operaháza, a "San Cassiano" (Szan Kassziánó), mely számára rövid idő alatt négy operát írt. Utolsó operája, a Poppea megkoronázása, a komplex lélekábrázolás mesterműve. Kilenc híres madrigálkötetében lépésről lépésre jutott el a késő reneszánszra jellemző ötszólamú polifon madrigáltól, a szóló madrigálig (a hetedik kötetnek az alcíme is "Concerto"), illetve rövidebb drámai művekig. Monteverdi behatóan érdeklődött zeneesztétikai kérdések iránt; gondolatainak írásba foglalását is tervezte. Ezt a tervét ugyan sohasem valósította meg, de leveleiből és kiadott műveinek előszavaiból sok mindent megtudunk nézeteiről. 


1597 körül (részlet ismeretlen festő) és utolsó évei egyikén, 1640 körül (Bernardo Strozzi) 

ORFEO - 1607 farsangjára írta első operáját - melyet így hív - Favola in Musica (Mese zenében elbeszélve). A zene hatalmának szimbóluma, a görög mítosz varázserejű lantosa Orfeusz, aki énekével még a fákat is megmozdította, a vadállatokat megszelídítette. Érdekes, véletlen egybeesés a zenetörténetben, hogy az első opera, amellyel útnak indult, a még ma is virágzó zenei műfaj, éppen a muzsika erejét és hallhatatlanságát szimbolizáló Orfeusz történetéről szól. Ez az ősi mítosz azonban nem csak a zenének, de más művészeteknek is kedvelt témája lett. A szövegkönyvet Alessandro Striggio írta. Orfeo személyes sorsán keresztül a szerző az embert állítja elénk: öröm, küzdelem, kételkedés. Ebben az operában korának minden zenei vívmányát felhasználta. Merészen alkalmazta a disszonanciákat, váratlan modulációkat. Bizonyos hangok összecsengése kellemes együtthangzást, konszonanciát jelent. Másfajta csoportosítás disszonanciát, széteső, nyugtalanító hangzást eredményez. Ezek a zenében mindig kiegészítik, váltják egymást. Az operában fontos szerepet kap a kórus, melynek feladata a dráma különböző helyzeteinek aláfestése. A műben felhangzó recitativák dallamosak, fülbemászóak. Fontosnak tartja a hangszerek játékát, számít ezek kifejező erejére is. Hatalmas, sokszínű zenekart alkalmaz: fa-, rézfúvósok, különféle vonós hangszerek, 2 csembaló, 2 basszuslant, 3 orgona. Kisebb önálló hangszeres tételeket (közjáték) is beiktatott. VESPRO della BEATA VERGINE (A Boldogságos Szűz vecsernyéje) - legnagyobb liturgikus műve 1610-ben jelent meg nyomtatásban, egy kötetben egy hatszólamú misével és egy különálló Magnificattal. A kompozíció a Mária-ünnepek ún. "vecsernyéjének" zenei anyaga. Ez a vecsernye a szerzetesek napi kötelező szolgálatának utolsó előtti imaórája, amely Mária-ünnepen a szokottnál gazdagabb, ünnepélyesebb. Monteverdi a liturgia szerint előírt tételek közül megkomponálta a nyitó Deus in adjutoriumot, az 5 zsoltárt, az Ave maris stella himnuszt és a Magnificatot. A kórusra és nagy hangszeres együttesre írt zsoltárok előtt és után azonban hiányoznak az őket hagyományosan keretező antifonák. Helyettük 4 egyházi koncertet alkotott (ezek az öt zsoltárral váltakozva szólalnak meg). A koncertek szólamszáma egyre növekszik - ez a "fokozás" is hozzájárul a ciklus ívének kialakításához. POPPEA MEGKORONÁZÁSA - 1642-ben, halála előtt egy évvel készült el ez az operája, a 75 éves mester egész életművének betetőzéseként. Nem mitológiai témára, hanem történelmi alakokra építi az opera cselekményét, mégpedig olyan reális alakokra, akik éppen az akkori Velencében is élhetnének. Egy egész világ közelgő összeomlásának képe ez - az antik Róma lehet a reneszánsz Velence. Ugyanakkor a szerelem örök hatalmát hirdeti, az opera egyetlen pozitív hőse maga a szerelem. A szereplők nem pozitív figurák, mégis mindegyikük rendelkezik nemes vonásokkal is. Nero és Poppea - a szerelem emeli őket magasra; Octavia - tragikus búcsúpillanata együttérzést sugall; Seneca - nemesíti a bátran vállalt halált; Arnalta - hétköznapi filozófiáján derülünk, de el is kell rajta gondolkodnunk. Ez a teljesség a lényege Monteverdi operájának. Az életet szépítés nélkül, jó és rossz oldalával együtt ábrázolja, a szereplők egymással ellentétes vonásait is bemutatja. A partitúra 3 fontos érdekessége - 1/Néró szerepét kasztrált énekes énekelte (a kasztrált sztárok kultusza ebben az időben kezdett nagy divattá válni), vagyis szoprán a császár szólama. Bár ez egy kissé elrugaszkodik a realitástól, mégis Néró egyéniségéhez jól illik az olykor hisztérikus, magas hang, és jól érzékelteti a szerelmespár együvé tartozását, hangjaik szintbeli összefonódását, pl. az opera záró kettősében. 2/Arnalta, az öregasszony szólama tenor, ez abban az időben divat volt, hogy a komikus öregasszonyszerepeket férfi tenorista játszotta. 3/Otho szólama alt, ehhez nem volt szükség kasztrált énekesre. Az énekszólamok komoly buktatója a díszítés. Az akkori énekművészet rendkívül sok fajtáját ismerte, de ezeket nem volt szokás lejegyezni. Az énekes feladata volt improvizálni a megfelelő pillanatban a megfelelő dallamdíszt. Recitativói dallamosak, dallamai az emberi beszéd lejtéséhez alkalmazkodnak. Finom érzékkel állít a szárazabb énekbeszéd mellé áriaszerű részeket (legszebb - zárójelenet Néró, a koronázás előtt).

Ízelítő műveiből - MIDI: