Johannes Brahms

német zeneszerző és zongoraművész
(1833-1897)

A késői német romantika képviselője, a bécsi klasszikusok formai hagyományainak folytatója. Hamburgban született Johann Jakob Brahms második gyermekeként. 1840-ben zongoraórákat kezdett venni Wilhelm Cossel zongoratanárnál, aki három évvel később átengedte saját kiváló mesterének, Eduard Marxsennek. Rögtön megmutatkozott játékosi és alkotói tehetsége is. 13 éves korában a közeli dokk negyed bárjaiban játszik élelemért, meg némi bérért. A közönséges környezet egész életére nyomot hagyott benne. Tizenhét éves korában megismerkedik Reményi Ede magyar hegedűművésszel, aki egyike volt azoknak, akiknek a szabadságharcban való részvételükért menekülniük kellett, egyébként Görgey Artúr hegedűse volt. Brahms Reményi Ede kísérője lett, 1852 elején közös hangversenykörútra is indultak. A körút során megismerkedik Joachim Józseffel, aki első hegedűsként a hannoveri királynál szolgált. Joachimnak nagyon tetszett Brahms zongorajátéka és zongorára írt esz-moll scherzója, Liszt Ferencnek írt ajánlólevéllel látta el a fiatalembert. Weimarban Liszt szívélyesen fogadta Reményit és Brahmsot. Liszt egy legenda szerint megsértődött Brahmsra, amiért nem méltatta eléggé h-moll szonátáját (elaludt rajta). Reményi, akinek egy ünnepelt zenész jóindulata sokat számított, ezért megszakította vele az együttműködést. Brahms nem térhetett vissza Hamburgba, ahol apja elvárta, hogy megálljon a saját lábán, 1862-től Bécsben élt. Brahms az ötvenes években alkotta meg első nagyobb szabású művét, az 1. (d-moll) zongoraversenyt, amelyet eredetileg két zongorára alkotott, ámde a mondanivaló súlya versenymű-formát követelt meg. A mű ősbemutatóján megbukott, mivel a közönség eleinte nem tudott mit kezdeni az alapvetően archaikus Brahms-stílussal, csak később fedezték fel a zene értékeit, így a mű is csak idővel nyerte el a neki járó elismertséget. A következő jelentős számú együttesre írt alkotás a Német rekviem volt, amelyen a komponista több mint egy évtizedig dolgozott, s amelyet 1868-ban mutattak be. A héttételes kompozícióban a főszerepet a kórus játssza, amely szólamaiban a legnemesebb német hagyományokra (Bach és Schütz) utal. Ahogyan a cím is mutatja, Brahms nem a hagyományos latin nyelvű gyászmise szövegét dolgozta fel, hanem zsoltárok és más vallásos szövegek lutheránus német fordítását. Brahms a szimfónia műfajában csak igen későn kezdett el ténylegesen tevékenykedni, 1. szimfóniáját - negyvenedik évén túl - 1876-ra fejezte be. Habozásának oka valószínűleg az lehetett, hogy sokáig nem voltak eredeti ötletei. Végül is négy opusszal gazdagította a műfajt a hamburgi muzsikus, ezeket az utókor a Négy evangéliumként emlegeti. A 2. szimfónia az elsővel ellentétben igen rövid idő alatt készült el, szerzője 1876 nyarán kezdte írni, decemberben már a bemutatót tartották. A mű romantikus szellemben idézi fel a Mozart-szimfóniák elbűvölően optimista szellemiségét, pasztoráli nyugalma a súlyos kedélyállapotú Brahms kevés napfényes alkotása közé tartozik. A harmadikat 1883-ban fejezte be szerzője, amelyben folytatta a haydni-mozarti hagyományok felidézését, de a negyedik tételt már markáns, vérbeli romantikus tartalommal látta el. A 4. szimfónia 1884-85 során íródott. Az utókor szerint ez Brahms legértékesebb szimfóniája, benne ugyanazon német hagyományokat követte, amelyeket a Német rekviemben is felhasznált. Férfias pátosz és erő lengi át az egész alkotást. A hagyományokhoz való erőteljes kötődést mutatja, hogy a negyedik tétel variációs formában íródott Bach 150. kantátájának basszus szólamára, a barokk passacaglia jellegzetességeit hasznosítva. A rövidebb darabok közül kiemelkednek a Haydn témájára írt variációk, továbbá a tragikus nyitány és az Akadémiai nyitány. A nyitány itt nem valami színdarabhoz vagy operához írt előjáték, csupán azért adta ezt a címet a szerző, mert mint a nyitányok, ez is összetett, de egy tételes mű. Az Akadémiai nyitányt Brahms 1879-ben írta, abból az alkalomból, hogy a boroszlói (ma - Wroclaw, Lengyelország) egyetem díszdoktorává választották. A nyitányba beleszőtt régi német diákdalokat is, köztük a nálunk is ismert Gaudeamus igitur kezdetűt. Brahms műveit nagymértékben áthatja a verbunkos muzsika dallam és formavilága. Az ízig-vérig magyaros műfajt egészen magáévá tette, mintegy anyanyelvi szinten művelte. 21 magyar táncából a legnépszerűbb, legközismertebb és a legtöbbet játszott az V. Magyar tánc. Clara Schumann halálára írt Négy komoly ének (1896) utolsó alkotásainak egyike, saját hattyúdala volt. Gazdag életműve egyformán jelentős a kamarazene, a szimfónia, a versenymű és a dal területén. Arra törekedett, hogy a romantikus zene dallami, harmóniai, formai újításait a régi klasszikus hagyományokkal összhangba hozza. Nagyarányú gondosan megtervezett művei mintául szolgáltak a zeneszerzést tanulóknak még a 19-20. század fordulóján is.   

Ízelítő műveiből - MIDI: