A KÖZÉPKOR ZENÉJE

A művészettörténet a középkort a Római Birodalom bukásától (476) kb. a 15. század végéig Amerika felfedezéséig számítja (1492). A középkori zene időszakát 500-1400 közé teszik.  A középkori művészet kezdetét, (11-12. század), romanikának, ROMÁN stílusú (félköríves keresztboltozat) időszaknak nevezték el. Az elnevezés a római hagyományok követésére utal. Maga a stílus Franciaországban és Itáliában alakult ki, erős egyházi támogatással (szerzetesrendek). A középkorral új korszak kezdődött Európában, kialakult a feudális társadalmi és gazdasági rend, az egyház hatalma növekedett, megszilárdult. A vallásos szemlélet meghatározóvá vált a tudományok és a művészetek, így a zene fejlődésében is. A korai középkor zenéje nagyobbrészt egyszólamú, a többszólamúság csak a 12. sz. körül alakult ki.


Guidó - román stílusjegy - régi gregorián kottakép

A kereszténység vallási szertartásokat vezetett be a gyakorlatba, ezekhez énekes imaszövegeket kapcsolt. E dallamkincsnek két fő forrása volt: 1/az ókori zsidók vallási liturgikus zenéje (zsoltárok), 2/görög egyházi énekek (himnuszok). Ezek a dallamok évszázadokig szájhagyomány útján terjedtek. A 4. századtól a keresztény liturgia nyelve a görög helyett a latin lett, és az egyház irányító központja Róma. Az 5. és 7. sz. között az éppen uralmon lévő pápa határozta meg a vallási szertartások és az azokhoz kapcsolódó vallási dalok rendjét. I. Gergely (Nagy Szent Gergely) pápa (59O-6O4) elsőként rendszerezte a keresztény egyház teljes dallamkincsét és összeállította az akkor használatos énekek dallamgyűjteményét. Ez lényegében a 16. századig változatlan maradt. Ezeket a dalokat gregorián énekeknek nevezik, elnevezésüket Gergely pápa nevéről kapták, mivel a Gergely latinul Gregorius. A gregorián ének a római katolikus egyház ősi, hivatalos, latin nyelvű éneke. Jellemzői: egyszólamú dallam, tele hajlításokkal; latin szövegű; bibliai vagy egyéb vallásos tárgyú kíséret nélkül, kötetlen ritmusban szólal meg; a dallamok rendszerint lépcsőzetesen vagy kis hangközlépésekben mozognak, de előfordulnak az ugrások is.  Szillabikus, azaz szótagoló éneklésnek is nevezik (egy szótagra egy hang kerül). Másik zenei stílus a díszítéses, azaz melizmatikus gregorián dallam, ahol egy-egy szótagra több hang, vagy egész kis dallamív is juthat. De már a 7. században találkozhatunk kezdetleges többszólamúsággal. Minthogy a gregorián ének szövegei prózaiak, szabadabb zenei ritmus fejlődhetett ki. Ugyanazt a melódiát többféle szöveggel is énekelték. Az ismert melódiát neumák segítségével idézték emlékezetbe. Neuma, mint a kottaképen is látható, a hangjegyírás őse, mellyel nem hangmagasságot, hanem irányt jelöltek. A 10. században kezdik a neumákat vonalakra írni. Arezzói Guidó nevéhez fűződik a mai kottaírás és szolmizáció bevezetése. A 12. században a kotta már a hangok időtartamát is jelzi. Az egyházi zene mellett tovább élt a népi zene, az urak is kedvelték a muzsikát. Nemegyszer az úrhölgyek és az urak is tudtak valamilyen hangszeren játszani.


trubadúrok - gót stílusjegy - minnesanger

A középkor másik nagy stílusirányzata - a GÓTIKA csúcsíves stílusa a 12. században alakult ki a román stílusból Franciaországban, és Európa északi és keleti részein. A pápaság hatalma hanyatlott. Az egyetemes latin nyelvű egyházi irodalom mellett megjelent a nemzeti és lovagi kultúra. A józan polgári szemlélet kezd előtérbe kerülni, a vallásosság mellett újra megjelenik az életszeretet. A világi zene fő műfaja a 12. századtól a trubadúrköltészet. Dél-Franciaországban, Provance-ban született a 12. században, majd a 13. században az eretnekháború miatt áttevődik Észak-Franciaországba. Délen trubadúroknak, északon trouvereknek nevezték e művészet képviselőit, akik költők és zeneszerzők is voltak egy személyben. Származásukat tekintve: alsó- és középnemesek, de voltak főúri képviselői is (hercegek, királyok; a trouverek neves képviselője volt Oroszlánszívű Richárd angol király). Alacsony sorból származó trubadúrokról is tudunk (vándordiákok, kolduló szerzetesek). Dalaik: balladák, drámai elbeszélő szerelmi dalok. Ezek is egyszólamú dalok, de már világi tartalommal és hangszerkísérettel és többnyire nemzeti nyelven szólalnak meg. A trubadúrok és a trouverek művészete több irányba sugárzott ki: Spanyolországban - cantiga; Olaszországban - lauda; Németalföldön e műfaj képviselőit minnesangereknek nevezik (minnesanger = szerelmi dalok szerzője). A legjelentősebb képviselői: Walter von der Vogelweide, Neidhart von Reuenthal, Tännhauser. A 13. századtól bonyolultabb többszólamú énekek születnek. Róma egyes kolostoraiban az a szokás alakult ki, hogy a gregorián dallam mellé kísérő szólamot kezdtek énekelni. Ekkor ez még nem jelentett többet, mint az egyes szólamok párhuzamos haladását egymás mellett, azonos távolságban. Ennek a gyakorlatnak a neve parafonia volt, előadóit parafonistáknak nevezték. Közben a kolostorokban és a templomokban megjelent az orgona, amely alkalmas volt a két szólam összecsengésének kipróbálására. Az európai többszólamúság erről a hangszerről kapta a nevét is, így lett organum elnevezésű ez az éneklési technika, melynek három típusát különböztetjük meg:

a/Paralel (párhuzamos organum) - Az alapdallamot kvart, illetve kvint távolságra kísérte a második szólam (esetleg oktáv is megszólalhatott)

b/Szabad organum - Az alapdallam az alsó szólamban jelenik meg, a felső szólam szabadon mozog. Haladhat párhuzamosan is az alsó szólammal, de lehet ellenmozgás is a két szólam között (ellenpont). Együtthangzó hangközei: prím, kvart, kvint, oktáv, undecima.

c/Melizmatikus organum - Az alsó szólamban megszólaló alapdallam hosszú kotta értékeire a felső szólamban több hang szólal meg, ezáltal a felső szólam mozgalmas díszítő szólammá válik.

A korai többszólamúság első központja Párizs, de fontos szerepet játszott kialakulásában az angol zene is. A többszólamúság egyszerű formája volt a
kánon. Ebben minden szólam ugyanazt énekli, de az egyes szólamok egymás után lépnek be. Közismert példa erre: John of Fornsete: Nyár kánon (1240 körül). A 14. századtól mindinkább előtérbe kerül az élénkebb ritmusú világi zene. A középkor énekes zenéjében a hangszerek használata igen elenyésző, hangszeres zene a tánczenéből bontakozott ki.


Ómagyar Mária-siralom részlet

A Keletről jött magyarság az államalapítás után, a kereszténység felvételével került be Európa kulturális vérkeringésébe. A 11. századtól kezdve egyre erősebb a nyugati kereszténység zenéjének hatása. Magyarországon is meghonosodik a gregorián ének. A kolostorokban, egyházi iskolákban (Esztergom, Vác, Pannonhalma, Nagyvárad) rendszeresen tanítják az egyházi énekeket. A 13. század közepéről származik a középkori magyar és nyugati kultúra találkozásának egy szép példája, az Ómagyar Mária-siralom, mely a legrégibb fennmaradt írásos emlékünk. Dallama valószínűleg francia eredetű, szövegét latinból fordították magyarra. Latin eredetije: Planetus ante nescia. Az első magyar szövegű gregorián dallamok az úgynevezett Nádor-kódexben maradtak fenn (1508). A többszólamúság első példái a 15. századból származnak. Ebből az időből való, valószínűleg Kassa környékéről a Zsigmond kori töredék, mely többszólamú egyházi éneket tartalmaz, és arra utal, hogy ez időben a városainkban már szokásos volt a többszólamú kóruséneklés. A középkor világi zenéjét a 13-14. században az énekmondók, regösök, igricek, történelmi mondákat előadók szereplése képviselte.