A BAROKK ZENE

A stílusok elnevezései jobbára az új művészeti megoldásokat kereső későbbi korszakokból származnak. Az utód sokszor lekicsinylő jelzőkkel illeti az előző kor törekvéseit. A barokk elnevezés is az utókór gúnyos, bíráló névadása. Az olasz barroco szó jelentése: nyakatekert, fonák, különös, szabálytalan. A reneszánsz nyugodt formavilágát mozgalmas, különleges, sokszor formabontó, szeszélyes díszítőelemek váltották fel. Ez vezetett a stílus kezdeti gúnyos elnevezéséhez. A művészettörténet és a kultúrtörténeti irodalom tehát hosszú ideig elítélő hangon szólt ezen irányzatról, a normálistól való eltérést jelentette, tele volt túlzásokkal. Ma már azonban látjuk, hogy a barokk kor művészete túlzásai mellett létrehozta a maga értékeit is, éppen úgy, mint az előző korok művészeti stílusai. A kor a nagy társadalmi átalakulások, a polgári fejlődés időszaka Európában. A polgárosodás Angliából indult, és futótűzként terjedt át a többi országra: Hollandiára, Francia-, Német- és Olaszországra. Ezzel párhuzamosan a művészetek is hatalmas változáson mentek keresztül. A barokkra általában jellemző a pompa, a díszítés kedvelése, a mozgalmasság és a drámai ábrázolásmód. A reneszánszhoz hasonlóan ez az új stílusirányzat is először a képzőművészetben jelentkezett, majd átterjedt a zenére.


barokk zeneszerzők - Handel, Purcell, Vivaldi és Johann Sebastian Bach

A barokk zenében (1600-1760) kimutatható stílusjegyek: ünnepélyes hangvétel, nagy, lenyűgöző arányok, ellentétek szembeállítása, hírtelen, váratlan tempómódosítások. Amíg a reneszánsz muzsika statikus, kiegyensúlyozott, nyugalmat árasztó - a barokk zene feszültséget teremtő, mozgalmas, dinamikus és sűrűn alkalmaz díszítéseket. Természetesen a barokk zene stílusjegyei nemzetenként mást jelentenek, eredményeznek. A zenében a barokk a legnagyobb formaalkotó korszak. Olyan zenei formák és műfajok alakulnak ki, amelyek ma is használatosak. Kezdik megkülönböztetni az énekes és a hangszeres muzsikát egymástól, a vokális zenén belül szétválik a szólóének és a kórus. Létrejönnek a csak egyes hangszereket foglalkoztató kamaraegyüttesek, kialakul a több hangszercsoportot magába foglaló barokk zenekar, melynek felépítése a későbbi szimfonikus zenekarok máig érvényes modellje lett. A barokk kor zenekarának nélkülözhetetlen szólama volt a continuó, melyet csembaló, orgona vagy lant játszott. Ez a szólam biztosította a tömörséget és a folyamatosságot (continuó = folyamatos). A continuón általában a zenekar vezetője játszott. A zenekar vonóskarból (első hegedűsök 6-8 fő, másodhegedűsök 5-6 fő, 3-4 fő brácsás, 2-3 fő csellós és 1-2 fő bőgős); fafúvósokból (2-2 fő oboás, fuvolás, fagottos); rézfúvósokból (2-2 fő kürtös és trombitás) állt. Ritkán használtak ütőhangszert, akkor is kizárólag üstdobokat. A barokk zene talán legfontosabb stílusjegye, hogy a reneszánsz polifóniáját még jobban beteljesíti, a fényűzésig fokozza. A polifonikus szerkesztésen belül pedig kiemelkedő szerep jut a kontrapunkt (ellenpont) zeneszerzői technikának. Az adott szólamhoz képest a másik "pont ellen pontot", hang ellen hangot állít a zeneszerző. A jó ellenpontban a szólamok egymás ellen dolgoznak, egymást kiegészítik, egyik a másikat kilendíti a helyzetéből. Az ellenpont az énekestől, hangszerestől nagy figyelmet kíván, hogy szólamát összehangolja a másikkal, ugyanakkor a lehető legvilágosabban kiemelje saját szólamának sajátosságát. A barokk zeneművészetben születtek meg azok a műfajok, amelyek a mai napig használatosak: az OPERA, ORATÓRIUM, KANTÁTA mint ÉNEKES, hangszeres műfajok: Az OPERA létrejöttének előzményei a pásztorjátékok, vásári komédiák. A szenvedélyes egyéni érzelmek kifejezésére a hangszerrel kísért szólóének, a szólómadrigál látszott a legmegfelelőbbnek. Ezt a görög drámák hangszerrel kísért szólóénekéről nevezték el monodiának, azaz énekbeszédnek. Firenzében létrejött egy zenei társaság "Camerata" néven, amely elsőként vezette be az akkordokkal kísért szólóének gyakorlatát, meghirdette vezérgondolatát: a zenének mindenkor a szöveget kell szolgálnia. Zeneszerzői arra törekedtek, hogy dallamaik megközelítsék az élő beszéd kifejező erejét. A zeneszerzők műveiket már nem csupán kisebb körök, társaságok, rezidenciák (egyház, királyi, hercegi udvarok) számára írták, hanem a nagyközönség elé szánták a műveiket. 1637-ben Velencében megnyílt az első belépődíjas operaház, és 1662-ben Londonban már nyilvános hangversenyeket rendeztek. Mindezek a próbálkozások segítették egy új műfajnak az operának a megszületését. Az opera egy adott dráma megzenésítése, melyben a szólóének, kórus, zenekari együttes és tánc egységes kompozícióba olvad össze. Szövegkönyvét idegen szóval librettónak nevezzük. A műfaj kialakulása idején a szerzők zenedráma elnevezést használták, és főként a mitológia tárgyköréből válogatták a szövegkönyvek témáját. Az opera, témája szerint lehet: opera seria (komolyopera), mely bonyolult lelki vívódásokról, hősökről, társadalmi problémákról szól, valamint opera buffa (vígopera). Ez utóbbinak szerkezete megegyezik a komolyoperáéval, témája azonban könnyed, szórakoztató. Az operában a történetet énekelve adják elő. Ez kétféleképpen lehetséges: az egyik az eseményt továbblendítő, a beszéd lejtését követő énekbeszéd, idegen szóval recitativo, amelyet csembaló vagy orgona akkordjai kísérnek. Az ilyen éneklési móddal a szereplők rövid idő alatt sokat mondhatnak el a történetből. Az éneklés másik formája a hangszerrel kísért szólóének, az ária, mely rendszerint érzelmes, lírai tartalmú. Ebben nem is annyira a történet, inkább a szép ének, az érzelmekre, szívre ható dallamosság a fontos. Az operában azonos időben egyszerre többen is énekelhetnek. Az együtténeklők számától függően beszélhetünk duettről, tercettről, kvartettről, és kvintettről, attól függően, hogy ketten, hárman, négyen vagy öten énekelnek egyszerre. Ha egy prózai műben négyen-öten egyszerre beszélnének, abból zűrzavar támadna. Csodálatos módon az operában ez nem zavaró körülmény, mert a zenében éppen a többszólamúság teremt harmonikus egységet. Az ókori drámában a kórusnak rendkívül fontos szerepe volt. Dicsért, elmarasztalt, lelkesített, tanácsolt, vígasztalt, egyszóval mindvégig kapcsolatban állt a szereplőkkel. Ezt a hagyományt a kórus az operában is megtartotta. Az operazenekar általában szimfonikus összetételű, de a legkülönfélébb hangszerek is helyet kaphattak benne, például Erkel elsőként szerepeltette együttesében a cimbalmot, ezzel indult el ennek a népi hangszernek a komolyzenei térhódítása. A zenekar szerepe a kezdéstől a zárásig, azaz a nyitánytól a fináléig tart. A nyitány hangulatteremtő bevezető zene, a finálé az egyes felvonások látványos, színes zárójelenete. Az operaszínpadon a látványosságot fokozzák a kóruson kívül a balett- és a különböző táncjelenetek. Henry Purcell nevéhez fűződik az angol opera virágkora. Az előadásokat kezdetben, a 16. században a templomhoz tartozó imateremben, az úgynevezett oratóriumban tartották. Innen ered az ORATÓRIUM zenei műfaj elnevezése. Szólóénekre, kórusra és nagyzenekarra komponált mű, mely jellegét tekintve epikus, drámai, elbeszélő. Abban különbözik az operától, hogy az előadás, színpad és díszletek nélkül történik, a szereplők nem játsszák el a történetet, hanem hangversenyszerűen, énekelve adják elő. Az, hogy nincs díszlet, jelmez, mozgás, többszörös előnyt is jelenthet, ugyanis a fantázia alkalmanként fölülmúlhatja a korlátozott színpadi megoldásokat. Témája többnyire vallásos, bibliai eredetű. Az összekötőszöveget az elbeszélő, olasz szóval a testo recitálva énekli. Az események kommentálása, összefoglalása a szólisták (áriák), az együttesek (duett, tercett), valamint a népet megjelenítő kórus feladata. Az operához hasonlóan az oratórium is bevezető zenével, nyitánnyal kezdődik, helyenként önálló zenekari közjátékok is szerepelnek benne. Az első nagy oratóriumokat Giacomo Carissimi írta, ő a latin nyelvű oratórium legjelentősebb mestere. E műfaj betetőzője: Georg Friedrich Händel. A "passió" olyan sajátos tárgyú oratórium, amely Krisztus szenvedésének és keresztre feszítésének a történetét beszéli el, evangéliumi szöveggel. Első mestere Heinrich Schütz, betetőzője e műfajnak: Johann Sebastian Bach. A KANTÁTA (énekelt), rövidebb lélegzetű oratórikus kompozíció. Abban különbözik az oratóriumtól, hogy inkább lírai jellegű, szemlélődőbb műfaj, az események sokszor teljesen hiányoznak belőle. Méreteiben is jóval kisebb. Tárgya szintén lehet vallásos, vagy világi. E műfaj Bach munkásságának egyik legjelentősebb területe.


orgona - barokk zenekar hangszerei - barokk zenekar felállás

A barokk zenére jellemző, hogy HANGSZERES zenekultúra. A hangszerek játékában kialakul a szóló és zenekari játék megkülönböztetése. Szólóhangszerek: csembaló, klavichord, orgona és a hegedű. Ekkor élnek és munkájukkal inspirálnak a nagy hegedűkészítő mesterek: Stradivari, Amati. A barokk zene hangszeres műfajaira jellemző, hogy valamennyi több tételből álló, ciklikus műfaj. Legtöbbször 3, illetve 4 tételesek. Ha 3 tételes, tételrendje a következő: gyors - lassú - gyors; ha 4 tételes, harmadik tételként beékelődik egy hármas lüktetésű tánctétel: gyors - lassú - menüett (v. scherzo) - gyors. A barokk zene zenekari hangszeres műfajai a CONCERTO, a SZONÁTA, SZVIT és a RONDÓ: A szólóének kiemelésén alapuló monódia a barokk zenén belül nemcsak az operára, hanem a zenélés más területeire is hatott. Így alakult ki tehát a CONCERTO, vagy versenymű. Ebben egy, vagy néhány szólóhangszer concertál, azaz felelget, versenyez a teljes zenekarral. A concerto tehát szólóhangszerre, illetve hangszerekre és nagyzenekarra íródott több tételes, általában 3 tételes mű. Két típusát különböztetjük meg a barokk zenében: 1/concerto grosso - egy kisebb szóló együttes, hangszercsoport verseng a teljes zenekarral, legnagyobb mestere Arcangelo Corelli; 2/szólókoncert - egy hangszer áll szemben és versenyez a zenekarral. A versenymű további fejlődése során ez a típus bizonyult jelentősebbnek. A szólista itt már nem a zenekar tagja, kiválik az együttesből, mivel az általa megszólaltatott zenei anyag a soli lényegesen nagyobb felkészültséget igényel, mint a zenekari tagok szólama, a tutti. A kizárólag zenekari részek, a tutti megszólaltatásában azonban a szólista is részt vesz. A szólókoncert legnagyobb és legtermékenyebb zeneszerzője: Antonio Vivaldi. A SZONÁTA elnevezése a sonara = hangszeren játszani szóból ered. Egy vagy két hangszerre íródott, 3 vagy 4 tételes mű. A barokk zene másik legjelentősebb műfaja a concerto mellett a SZVIT - több eltérő jellegű tételekből álló hangszeres mű, amely nem egyéb, mint tánczenék összefüggő sorozata. E stilizált táncoknak a száma meghatározhatatlan. A szvitben a tételek a gyors - lassú - gyors táncpárosítás hagyományait követik. Európában a 17-18. században a tételek száma 4 és 9 között váltakozott, kialakult egy kötelező sorrend is. Négy alapvető tánctípust különböztetek meg, mely négy nemzetet képvisel, de elnevezésük egységesen francia. Az allemande (álmand) közepes tempójú, páros ütemű német tánc. Ezt követte a mozgalmasabb, gyors, páratlan ütemű francia courante (kurant), majd egy lassúbb tempójú páratlan ütemű spanyol tánc következett, a saraband, végül a sort ismét egy élénk, gyors, 6/8-os ütemű angol tánc, a gigue (zsig) zárta. Szerepelhetnek még egyéb stilizált táncok is a szvitben, pl.: menüett, bourrée (burré), rondeau (rondó), gavotte (gávott). A szvit francia földről átkerült Németországba, és kiteljesedését ott érte meg, elsősorban J. S. Bach munkásságában. A barokk zene jellegzetes műfaja a RONDÓ, élénk ritmusú, vidám hangulatú zene, melynek egy középkori francia körtánc a névadója. A rondóban a refrénszerűen, legalább kétszer visszatérő kezdő téma, a fődallam (A) váltakozik másodlagos dallamokkal, ún. epizódokkal. Az epizód görög eredetű szó, mellékes eseményt, itt a zenében közjátékot jelent. Formaképlete tehát: ABACAD...A. A francia rondó legnagyobb mestere Francois Couperin. Meg kell még említeni a PRELÚDIUMOT és FÚGÁT, a barokk zene jellegzetes forma párját, melyet elsősorban billentyűs hangszerekre alkalmaztak. A prelúdium (= előjáték) a kor rögtönző művészetét tükröző, többnyire szabad forma. A fúga (= futás) szigorúan szerkesztett polifón kompozíció, amely egy adott témára épül, és a reneszánsz vokál polifóniához hasonlóan a szólamok egyenrangúságát valósítja meg. Lényeges stílusjegye, hogy a téma lépcsőzetesen minden szólamban megszólal. Ez a szerkesztés a kánonszerű imitációs elven alapul, és annak klasszikus formája. A fúgában tehát ugyancsak az imitáció jelentkezik, ez azonban abban különbözik a kánontól, hogy az egymást utánzó szólamok nem azonosak, csak hasonlóak. A fúga szó futást, kergetőzést jelent, a zenei műfajban a téma átfutását egyik szólamból a másikba. Fő részei: a témabemutatás, vagy expozíció, a feldolgozás és a visszatérés. Ezt rövid záró rész, a kóda követi. A fúgaírás kiemelkedően legnagyobb mestere J. S. Bach.


Kájoni és Vietórisz kódex részlete - Esterházy Pál

A 17. században a három részre szakadt Magyarország megszilárdult. A török elleni harc, a vallásháborúk, az elnyomás, a birtokaitól megfosztott nemesség elégedetlensége a nemzeti érzést, a függetlenség utáni vágyat erősítette. A Habsburg-házzal való szembefordulás kulturális téren is érezhető volt. A főnemesi rezidenciákon élénk zenei élet folyt. Szerződtetett muzsikusok, zenekarok működtek. Egyre gyakrabban fogadtak magyar lantosokat és énekmondókat a külföldi muzsikusok helyett. A kor hangszeres zenéjének emlékét a korabeli kódexek, kéziratok őrizték meg, sajnos azonban csak töredékek maradtak fenn. A 17. sz. magyar zenei hagyományát a szomszédos nemzetiségekével együtt négy kézirat őrzi: 1/Kájoni kódex - kéziratos könyv. Lejegyzője Kájoni János erdélyi ferences rendi szerzetes és orgonista. Nevéhez fűződik több nagyjelentőségű zenei gyűjtemény összeállítása. E kódex népies táncdallamokat, valamint egyházi és világi énekeket is tartalmaz. 2/Vietorisz kódex (tabulatúrás könyv) kb. 168O-ból - tabulatúra = a hangszeres zene írásos rögzítésének módja 15-17. században, a hangjegyeket számok, betűk és egyéb jelek pótolták. A tabulatúra késői leszármazottja a gitár mai zenei jelrendszere. E kéziratos könyvet a felvidéki Vietorisz családról nevezték el. Több magyar, latin és szlovák nyelvű világi és egyházi énekeket, táncokat, trombitadarabokat, és virágénekeket is tartalmaz. 3/Lőcsei tabulatúrás könyv - Felvidéken a 17. sz. második felében készült ez a gyűjtemény. Szepességi német és lengyel dallamok mellett díszítéses, figurációs magyar tánczenét is felölel. Ez a gyűjtemény eredeti virginál kompozíciókat és átiratokat is tartalmaz. 4/Soproni Stark-féle virginálkönyv - főleg német dallamok gyűjteménye, de található közöttük négy magyar tánczene is. Kiemelkedő műzenei alkotás a 17. századból, Esterházy Pál: Harmonia Caelestis - 55 darabból álló latin nyelvű szólóhangra, énekkarra és zenekarra íródott oratórikus mű, ami 1711-ben jelent meg Bécsben (Sol recedit igneus videó itt). Esterházy Pál (1635-1713) nádor, hadvezér, költő és magas fokú zenei műveltséggel rendelkező zeneszerző volt egy személyben. Valószínűleg bécsi tartózkodása alatt ismerkedett meg a kor olasz oratórium stílusával. 1868-ban Buda visszafoglalásával megkezdődött hazánkban a török uralom összeomlása. A históriás énekek - mint kurucdalok - új lelkesítő szöveggel ismét föléledtek. Ezeket általában diákok, katonák szerezték. Hazaszeretetre, hősies harcra buzdítottak. A szatmári béke után (1711) a magyar zenei hagyományok őrzését és fejlesztését a kollégiumokban találjuk. A kollégiumi zenekultúra írásos emlékeit a melodáriumok őrzik. Ezekben az iskolai énekanyagon kívül zsoltárok, kurucdalok, alkalmi énekek, új stílusú népdalok, többszólamú kórusművek, valamint verbunkos dallamok voltak találhatóak. Az egyházi iskolákban kedvelték a diákszínjátszást. A drámákat zenés betétek dtették változatossá. A tánc közjátékként szerepelt.

1720-as és1780-as évek között a föltörekvő polgárság új zenei ízlést juttat uralomra, a ROKOKÓ stílust. Főleg az iparművészetben és belsőépítészetben fejlődött ki. Elnevezése a francia rocaille, kagyló szóból származik, "gáláns" stílusnak is nevezik. Hajlított, hullámos felületek, szeszélyesség a vallásos témák helyett a derűs életérzés kifejezőjévé válik. Az életöröm, jókedv, elevenség, kellem és báj, erotikus témák jellemzik. A rokokó zene szembefordul a barokk monumentalitással és zsúfoltsággal, a természetszerűséget és kisszerűbb idillikusabb, intimebb műfajokat kedveli. Rövid és arányos zenei forma, könnyed hangvétel, túlzásba hajló cifrázások megfelelő közege a dal, a tánc és a vígopera. A rokokó énekes dráma legkiválóbb alkotó művészeinek egyike Alessandro Scarlatti.  A rokokó stílusra alapvetően tehát jellemző volt, hogy finom dallamosságra, egyszerű harmóniákra törekedett. Főbb képviselői a zenében Bach fiai: Johann Christian Bach, valamint Philipp Emanuel Bach.