EURÓPA NÉPRAJZA - OSZTRÁK/SVÁJCI

Az OSZTRÁK népzene (Svájchoz hasonlóan) valójában az alpesi területek pásztorkultúrájának zenéje. A műfajok többsége az állattartással, tereléssel, legeltetéssel kapcsolatos valamely szerepben jelenik meg, ennek az erős funkcióhoz kötöttségnek köszönheti túl- és továbbélését. Ezek az összetett hívójelzések (Almschrei) - az alpesi áldás (Alpsegen), a jódlizás (JODLER), és a pásztorok régi éneke (Kühreigen). Ezen formák mindegyike akusztikus kommunikációra szolgál, akár emberek között, akár emberek és állatok között, illetve emberek és felsőbb erők között. Az ALMSCHREI különböző hívójelzések összessége, részint a lábasjószág összeterelésére, részint az emberek munkába hívására szolgál. Az alpesi áldás (ALPSEGEN) a pásztorok régi mágikus kultúrájával hozható összefüggésbe, zsoltárhoz hasonlítható ima, Szűz Máriától és egyéni védőszentektől kér oltalmat. A JÓDLIZÁS (osztrák JODLER - svájci JODEL), az alpesi területek speciális kommunikációs technikáját alkalmazza. Szavak nélküli éneklés, amiben a hangszínnel való játék hangsúlyozott szereppel bír, amit a mell- és fejhangok (falzett) közti folyamatos regiszterváltás különleges technikájával ér el az énekes. Szerkezete kötetlen, modorában valahol az ének és a beszéd határmezsgyéjén mozog. A hangok nagy hangközlépésekben követik egymást, hangterjedelme kifejezetten nagy (képzettebb énekeseknél 3 oktáv). Az emberek közti érintkezésben volt kiemelt szerepe, különleges technikájának köszönhetően igen nagy távolságokra is elhallatszik. Hagyománya ma már csak Tirol egyes területein él. Ezen kívül a SVÁJCBAN használt lírai dalok többsége egyszólamú, kivételt a nyugati területek képeznek (néhány népdal kórusos refrénnel jelenik meg), illetve bizonyos, a keresztény ünnepkörrel kapcsolatos dalok, amelyek a gyakorlatban terc- és szext párhuzamos mozgásban (ritkábban szabadon improvizált) maradtak fenn. Tematikájukban javarészt a hittel és a népi szokásrenddel kapcsolatosak. Többségük 19. századi eredetű (karácsonyi és vízkereszti népénekek, májusdalok, fonódalok, gyermekdalok, játékdalok, patrióta dalok és szerelmes dalok), néhány gyermekdal, bölcsődal, vallásos ének és ballada keletkezett csak korábban. A nép körében terjedtek egyértelműen nem autentikus népi stílusú dalok is (Schweizerlieder). A francia forradalmat követő hazafias szellem tömegével ontotta a népies patrióta dalokat, terjesztésükben a frissen alakult, leginkább diáktársaságok tevékeny részt vállaltak.

7tirol-havasikurtos.jpg (3722 bytes)

A fenti vokális formáknak hangszeres változatai is fennmaradtak, napjainkban is hallhatók, ritkábban fakürtökön, fatrombitákon, vagy állat szarvából készült kürtökön, gyakrabban a régió specifikus hangszerén, az alpesi kürtön. Az ALPESI KÜRT (Alpenhorn), az Alpokban (alpesi, osztrák, svájci) élő pásztor közösségek fafúvós hangszere. Nagy valószínűséggel kelta eredetű, Svájccal összefüggésben az 1550-es években említik először a történeti források. Mérete 120 cm és 325 cm közötti (Svájcban 185 cm körüli a leggyakoribb, de Ausztriában is előfordul). A vokális jodelhoz hasonlóan a kommunikáció eszköze, leginkább a lábasjószág terelésében játszott szerepet, de bizonyos területeken a templomba vagy háborúba is az alpesi kürtök hangja hívta az embereket.  hangjain.

7osztrak-aharmonica.gif (11678 bytes)7osztrak-sramli.jpg (11808 bytes)

Stájerország Ausztria egyik tartománya, székhelye Graz. A STÁJER CITERA (más neveken bécsi citera, koncert citera, bővített formájában hárfa citera) a legfejlettebb citerák egyike. Népi hangszerként is elterjedt, de modem változatait általánosan használják osztrák és német területeken a szórakoztató zenében is. Korpusza lapos, a kísérő hurok oldalán hasasan kiszélesedő. A rezonánson kerek vagy ovális hanglyuk van. A hangszert asztalra helyezik, a fogólap fölötti dallamhúrokat kézzel szorítják le, a jobb kéz hüvelykujjára húzott acélkörömmel pengetik a dallamhúrokat, és a többi ujj ahhoz hasonlóan pengeti a dallamhoz a kísérő, azaz a basszushúrokat. A rezonátor fenyőfából furnérozva készül. Bordázata a dallamhurok alatt egy hosszanti és a kísérőhurok alatt két rézsútos bordából áll. A hát bordázata is hasonló a rezonátoréhoz. A hangszer teste általában kis tűs lábakon áll, hogy a hát is betölthesse rezonáló szerepét. Jellegzetessége az igen magas, éles acél bundozás (3-4 mm) alkalmazása. A hurok fémből készültek, illetve selyemre fonottak. A dallamhurok száma 3, hangolásuk a - a
- d - g - c . Ezek fogólap fölött futnak, amelyen általában 29 bund van. A kísérőhúrok és a basszushurok száma 12. A stájercitera hangolása az 1810-es évekből Nicolaus Weigel bécsi citeraművész nevéhez fűződik. 1838-ban ugyancsak Bécsben jelent meg az első citeraiskola. Ettől kezdve a stájerciterák igen nagy népszerűségre tettek szert. Tipikus bécsi szórakoztató, népies zene a Schrammel testvérekről elnevezett
SRAMLI. Népszerű keringőkből, indulókból és dalokból áll a repertoár, hegedű, gitár, klarinét, harmonika kísérettel és szólóénekkel. A SRAMLI HARMONIKA (Schrammelharmonika) a gombos harmonikák egyik típusa. Jobb kézben kromatikus B-Griff rendszerű gombsort találunk, míg a basszust 12 gombos diatonikus rendszer szolgáltatja. A klasszikus sramli kvartett (Schrammelquartett) egyik hangszere, két hegedű és egy kontrabasszus mellett. E műfaj virágkorát Bécsben élte, a sramli kifejezést ma pejoratív jelzőként is használják. Ennél a harmonikánál, általában két vagy három sípsort uniszónóra hangolnak. Kis mérete és súlya, valamint kézzel gyártott sípjai együttesen jelentősen eltérő hangzást eredményeznek a mai kromatikus harmonikáival összehasonlítva. A svájci hangszeres népzene leginkább német, francia vagy angol eredetű, és messze nem olyan fajsúlyos, mint a vokális műfajok (kivéve az alpesi kürtöt).

Az alpesi területen a legelterjedtebb néptánc a LANDLER. A tánc jellemzője, hogy miután allemande néven bevonult a "társadalmi felsőbb rétegek" szalonjaiba, onnan visszatért a parasztsághoz, megmerevedett, és az egykor improvizált tánc törvényszerűen meghatározott
sorrendiség áldozata lett. A közösség egyhangúan, ugyanazokat a figurákat táncolja körben. Ezek a lépések a későbbi páros ütemjelzésű táncokban is fellelhetők (country-tánc). Érdekes, hogy a tánc tovább élt mindazokban a kelet-európai országokban, ahova német telepesek már
a 17.–18 században bevándoroltak. Így Románia erdélyi részében, Szlovákiában és Magyarországon élő kisebbségek még ma is táncolják. A német szakemberek megállapítása szerint egy hódító tánc, ahol a férfi versenyzik a nőért. Valószínű, hogy a "Landler" összefoglaló név, hiszen több tánc mutat hasonlóságot, főleg Dél-Németországban és Ausztriában, később Németország több más területére is átterjedtek. Közös vonásuk a 3/4-es ütem, de régebben 3/8-ot is használtak. Eredetileg improvizált páros tánc volt. Ha csoportosan táncolták, minden pár kedve szerint fonta össze az ismert táncelemeket, de alkalom nyílt arra is, hogy improvizáljanak. Így egyre több figura született. Felépítésében és tartalmában valamennyi táncforma megegyezik abban, hogy a női és a férfitáncos egyre közelebb kerül egymáshoz a tánc menete alatt, és végül mindig egy körtáncban egyesülnek, amely igencsak hasonít a keringőre. Valószínűleg ennek előfutára. Ezen kívül ismert táncok még polkán és keringőn kívül a környéken a
TIROLIENNE (19. századi népszerű körtánc) és a Schuhplattler. A SCHUHPLATTLER rögtönzött, csalogatós páros tánc Felső-Bajorországban és Tirolban. A férfiak combjukat, térdüket és talpukat csapkodják.