Orfeusz alászáll

Vészes sebességgel forog a semmibe vezető lépcső, üvölt a zene, odalent riasztó táncot lejt a néger ördögűző, miközben alászáll föntről Val Xavier, Orfeusz némely pillanatban hamisítatlan selyemfiúként viselkedő alakmása szeretett gitárjával. A központi szerepet kapó, plexifokokból álló fémalkotmány aztán megállapodik. Fölötte Jabe Torrance, azaz Mr. Halál trónol, lent az üzlet van, amelyet a felső szobában agonizáló férj távollétében a vele gyűlölt kényszerházasságban élő feleség, Lady irányít. Tennessee Williams művét valamikor az ötvenes években megfilmesítették, ott Marlon Brando akarta kihozni az asszonyt – a nyilvánvaló analógiával –, Eurüdikét a földi pokolból. Ez a világ régi amerikai módra működik: egy beszáradt, unalmas, hagyományos puritán meggyőződésének csak a formáit őrző, képmutatása miatt elviselhetetlen kisvárosban túl egyszerű menettel, szimbolikus sallangokkal terhelten fut a történet a végkifejlet felé. A szürke savanyúsággal elegyített perverz, szeretet nélküli, önmagából már kifordult értékrend képviselői agresszívan intoleránsak mindenfajta elhajlóval, őrülttel, más törvények szerint élővel, feketével szemben. A kitörés lehetetlen, a Sopsits Árpád által a darabra pakolt modern réteg is ezt kívánja hangsúlyozni akár a céltalanul forgó lépcsővel, amely szinte stabilan a gonosz öreg, a haldoklásában is gondosan a poklot őrző Jabe szobájánál állapodik meg. A korabeli amerikai társadalom dekadens vonásait, ellentmondásait feltáró, lélektani vonásokat is erőteljesen hordozó darab sajnos teljesen érdektelen a mai magyar jelenben. A helyenként erőltetett misztikum, poros, elcsépelt szimbólumrendszer mindezt még hamissá is teszi. A történet ebben a formában idegen, problémája sokszor mondvacsináltnak, álságosnak hat, a szavak elszállnak az üres térbe különösebb jelentőség nélkül. Atmoszférát ilyen körülmények között nem sikerül teremteni, s mindez az idő múlásával tetszhalottá lett szöveg következménye elsősorban. Érezhette ezt a rendező is, a feltámasztási kísérlethez használt modern eszközök azonban leginkább a látványt erősítik, s csupán a jelképrendszerbe kavarnak bele néhány új vonás erejéig. Így a vetített képek hiába tesznek hozzá a kompozícióhoz, kevésnek tűnnek, az emberi viszonyokra utaló beállítások bizonyos pillanatokban bántóan direktek. A kiválóan játszó Udvaros Dorottya (Lady), Molnár Piroska (Porter nővér), Péterfy Bori (Carol), Bodrogi Gyula (Jabe Torrance) mellett a többi színész is jól hozza a ráosztott figurát. Szabó Kimmel Tamás címszereplőként viszont sokszor erőtlen. A rendező egy nyilatkozatában arról beszélt, "érdekes kihívás, hogy meg lehet-e ma egy ilyen Tennessee Williams-darabot úgy csinálni, hogy itt és most igaznak hasson". A kétségtelenül igen nehéz feladathoz jóval radikálisabb megoldásokra s némiképp az abszurd irányába való elfordulásra lett volna szükség.

Blanche és Stella DuBois, az egykori ültetvényes arisztokráciához tartozó család két túlélője eltérő módon reagál a hajdani elegáns életvitel és jóléti egzisztencia elmúlására. Stella nem tekint vissza, alkalmazkodik az új viszonyokhoz, megelégszik az ütött-kopott otthonnal, a testi szerelemmel, melyet a kifinomult pallérozottságtól igencsak messze álló érzéki, közönséges és műveletlen Stanley Kowalski biztosít számára. Blanche viszont nem tud szembenézni a kegyetlen világ ralitásaival; egyszerre vágyódik egy tisztább, szebb és igazabb élet után és folyamodik önigazoló stratégiák egész sorához, amikor ráérez helyzetének reménytelen voltára. A csapdába került Blanche próbálja elviselhetővé álcázni saját életét. Színházat kreál, melyben a színlelés és az illúziókeltés bámulatos képességével játssza el kitalált személyisége összes variációját; gyors egymásutánban képes felölteni az aggódó testvér, a kokettáló ragadozó, a sebzett tiszta szűz, a flörtölő özvegyasszony, az üzletasszony, a gyámolításra szoruló naiva, a nem alkoholizáló alkoholista vagy a fölényes intellektüel maszkjait. Eközben mindvégig tudatában van, hogy zsákutcába került, és hogy a homokórában peregnek a szemek. Ráadásul Stanleyben emberére talált, akin nem fog a porhintés: megtalálja Blanche színházának gyenge pontjait, felfedi rejtett titkait; és brutális egyszerűséggel zúzza szét Blanche illúzióinak világát. Blanche-ot kikisérik a színpadról, irány az elmegyógyintézet. Williams rendkívül sikeresen élt itt azokkal a drámai, költői és színpadtechnikai eszközökkel, melyek különösen emlékezetessé teszik A vágy villamosát a befogadó számára. Ilyen eszközök például a megtört időívbe ágyazott cselekmény-visszapergetések, a visszatérő és ennek következtében szimbólummá váló cselekedetek és mondatok, a különleges hangulatot keltő szituációk, a Faulknert idéző délies beszédmód, a már-már közönségességet súroló nyers szövegkörnyezet (amely éles ellentétet képez a Blanche által képviselt és az óhazát idéző precíz és hazug kifinomultsággal), vagy az olyan betételemek mint a spanyol virágárus ismétlődő kántálása: Flores para los muertos! virágot a halottaknak.