Ő az első modern indiai művész, életműve java részét a delhi Nemzeti Galériában őrzik. Hindu nevét a szikhek szent városáról, a pandzsábi Amritszárról, a halhatatlanság helyéről kapta.

Néhány éves, szinte még vadonatúj épület 1912-ben az akkor már Szilágyi Dezső (1903-ban keresztelték át újra) téri, a négyes számmal jelölt bérpalota, ahová az ifjú házaspár, Gottesmann Marie-Antoinette és férje, a tudós, a pandzsábi arisztokrata: Umrao Majithia Singh annak az esztendőnek kora tavaszán beköltöznek. Furcsa pár, de társadalmi státusuk hibátlanul igazodik a környezethez. Marie-Antoinette édesapja dúsgazdag vállalkozó a biztosítási üzletágban. Umrao Singh magyar felesége Rómában, Párizsban, a Riviérán töltötte serdülő- és ifjúkora szezonjait, hazai és külföldi mesterek közreműködésével tökéletesítette zongorajátékát, ráadásul, társaságbeli kortársai szerint gyönyörű énekhanggal dicsekedhetett: egy ideig Puccini volt a mestere. Gyakran énekelt Európa szalonjaiban, társasági esteken. Vonzó, izgalmas, vörös hajú jelenség az 1910-ben éppen Londonban időző Gottesmann lány, bele is szeret magyar vendéglátójának a férje. A féltékeny barátnő gyanúja az énekesnő kiűzetésével zárul, szerencséjére éppen azokban a napokban olvassa a hirdetést, amelyben Princess Bamba, Viktória királynő vendége, s egyben az utolsó szikh király, Maharaja Dalip Singh leánya zeneileg művelt társalkodónőt keres, hogy őt majd hazakísérje Indiába. Marie-Antoinette lesz a győztes a jelentkezők közül. Munkaadója, a hercegnő pedig majdnem a vesztes. Elszeretik félhivatalos vőlegényét. És éppen zeneileg művelt társalkodónője. A dúsgazdag szikh Umrao Singhet, aki maga is maharadzsákkal rokon, és egyébként mindkét hölggyel még Londonban ismerkedett meg, ő is Viktória udvarában. Umrao filozófiát tanul, nyelvtudományokkal foglalkozik, a szankszrit, a perzsa, az urdu nyelv és irodalom professzora. Rajong Tolsztojért, megjelenésében próbál is hasonlítani rá. Szerényen öltözik, étkezik, de jógázik is ráadásnak. (Dunaharaszti lakói az 1910-es évek második felében már-már idegenforgalmi nevezetességként mutogatják később a zöldben gyakorlatozó szikh urat, akit helybéli tanítványok köre kísér el mindennapos "edzésére".) Lahoréban veszi feleségül a csalódott hercegnő társalkodónőjét, ahonnan 1912 tavaszán érkeznek meg a fényűzően berendezett Szilágyi Dezső téri lakásba. 1913. január 30-án, vasárnap délelőtt fél tizenkettőkor itt született meg első gyermekük, Amrita Sher-Gil, aki magyar használatra a Dalma keresztnevet kapta. Gyönyörű kislány. Okos, határozott, érzékeny és intelligens. Festői tehetsége már gyermekkorában megmutatkozik, zenei hajlamai és képzettsége korán eljegyzi gondolkodását a művészetek világával. Egy évig él itt a téren, az új bérpalotában a család, aztán - kitört az első világháború, Magyarország és az angol birodalom hadban állt egymással - kiköltöznek a városból. Előbb a budai hegyek közé, majd ismét a folyó mellé: Dunaharasztiba. 1921-ben elhagyják Magyarországot. Amrita Párizsban tanul, húszéves, amikor a Grand Salon bemutatja első képét. Az 1930-as években szinte minden nyarat Magyarországon, a Dunakanyarban tölt, festi gyermekkorának újra felfedezett színpadát és jeleneteit. Zebegényben például, ahol olyan vásznai születnek, amelyeken letagadhatatlanul érződik Szőnyi hatása. Közben gyakran találkozik gyermekkora játszótársával, unokatestvérével, Egan Viktorral, s végül szerelem lesz a barátságból: 1938-ban már azért utazik Budapestre Amrita, hogy férjül vegye a fiút, aki éppen akkor fejezte be Pesten az orvosi egyetemet. Nyáron esküvő, egy év múlva, a következő júliusban megint háború és menekülés: Amrita és Viktor végleg elhagyják Magyarországot. Az Egan família vázlatos története: ír nemesi családról (O.'Egan) van szó, elsőként a ködös messzeségből James Egan lépett magyar földre, hogy Pesten vállaljon angol nyelvtanári állást. Két fia - Jakab és Edward - ágaztatják tovább a nemzetség fáját. Jakab ágán, az onnan számított harmadik generáció gyermeke volt Egan Lajos, az utolsó fiumei alkormányzó, Edward leszármazottai között pedig ott találjuk a tragikus sorsú - 1901ben meggyilkolt - Edét, a Ruténföld kormánybiztosát, aki a tejgazdaság és a sajtgyártás országos újjászervező korszerűsítésével vívott ki magának szócikket a gazdaságtörténetben. Amrita hites ura, Egan Viktor, az említett Lajosnak unokája, akinek édesapja - ugyancsak Viktor és katonatiszt - Gottesmann Louis másik leányát, Blancát vette annak idején feleségül. A fiatalok azt tervezték, hogy néhány évig Budapesten maradnak, Viktor gyakorlatot szerez az orvoslásban. Amrita Sher-Gil azután, hogy Párizsban 1933-ban a Fiatal lányok című festményével aranyérmet nyer, és beválasztják az abszolút rangot jelentő Grand Salon tagjai sorába, visszatér édesapja hazájába. India különböző városaiban 1934-től kezdi felépíteni azt az életművet, amely viharos gyorsasággal emeli az akkor s jórészt vele megszülető modern indiai festészet élő panteonjának felhőtrónjára. 1941-ben halt meg, máig tisztázatlan körülmények között, 28 évesen, az égig érő hegyek között pazarul berendezett műtermében. Öngyilkosságot emlegetnek, kábítószert mások, a távoli leszármazott ingerülten utasítja vissza mindkét feltételezést: trópusi fertőzés ölte meg kíméletlen gyorsasággal. Új-Delhiben utcát neveztek el róla, életrajzát többen is megírták (angolul és/vagy Indiában), úgy tartja számon a nemzetközi műkritika, mint a XX. század egyik kiemelkedő festő-alkotóját. Emlékét a Szilágyi Dezső téren, a szülőházon, frissen keltezett márványtábla örökíti meg. Festőileg két csoportot alkotnak magyarországi képei: a párizsi tanulóévek idején Magyarországon töltött hónapok alatt készült művekét illetve 1938-39-es, házasságkötésével kapcsolatos, egy éves magyarországi tartózkodásakor festett képeiét. A 1930-as évek elején gyakran tartózkodott Zebegényben és Verőcén. A plein air foltfestés és a tiszta színek használata mellett itt szembesült a táj nyitottságával, a tájképnek az enteriőrtől eltérő kompozíciós kérdéseivel. 1938-39-ben - az indiai miniatúrafestészet hagyománya mellett - id. Pieter Brueghel műveivel és az életkép műfajával kötötte össze tájképi élményeit. Groteszk hangvétel és kettősség jellemzi műveit, amit például kiskunhalasi képén az Úr lakhelyének magas, fehér tornya és árnyékában a vásározók kis világa reprezentál. Képeivel rendszeresen szerepelt a Grand Salon és a Salon des Tuileries kiállításain. 1933-ban a Grand Salon associere-jévé választották. Akkor 20 éves volt. Éles realizmussal, könyörtelen szemmel, az illúzió teljes hiányával jellemezte kritikusa Amritát. A posztimpresszionizmus és saját, női "tárgyiassága" volt útravalója a "civilizációból" kivonuló, önálló alkotómunka megkezdéséhez. Indiában Amrita az eredeti indiai festészet elfeledett múltját kutatta, hogy a művészet és az emberi lét közös gyökereit, egységüket visszakereső európai modernizmushoz hasonlóan megismerje, életre keltse és megújítsa azt. Fő műfaja az életkép lett. Előbb monumentális és statikus szegényképeket festett. Tisztelte Gandhit és tisztelőjének mondhatta Nehrut, az indiai társadalmi változások elkötelezett kezdeményezőit és harcosait, s a maga módján Indiát egyszerűen azokkal azonosította, akik a brit fennhatóság, a szigorú kasztrendszer valamint a nőket a társadalmi életből kiközösítő hagyomány ellenére indiaiak: érinthetetlenek (szegények) és nők voltak. Épp ebből az azonosításból fakad képtípusának kettőssége: szándéka szerint alakjain keresztül India meg is jelenik, nem csak reprezentálódik. 1936-ban Délre utazott, kiállítások és anyagi siker reményében. Az utazás igazi élményei azonban az adzsantai és elúrai barlangtemplomokban valamint a kócsini palotában és a bombayi Prince of Wales Museumban tett látogatásai voltak. Amritát egyaránt lenyűgözték az archaikus és a Mattan Cséri palota 18. századi erotikus falképei, a rádzsput és bászóhli miniatúrák. Stílusa megváltozott. Nagyméretű, fekvő formájú képekre tette át a freskók ritmikus kompozícióját s kifinomult érzékiségét. Amrita saját kora indiai életének tapasztalható különösségét értelmezte képein a régi művészet segítségével: az érzéki és érzékfeletti folytonos együttlétét és áthatását reprezentálta a majdnem egyöntetű figurákkal és mozdulatokkal, az egységes, meleg színvilággal. Művészetével, maga akarta bizonyítani India alkotó erejét, illetve példát akart mutatni India művészeinek az alkotó típusú tevékenységre. Vallomása szerint művészete nem egyszerűen egy pálya, hanem saját magával azonos. Baktay Ervin írta róla a szócikket a Művészeti Lexikonban. "Anyai részről magyar származású indiai festőnő, India modern, haladó festészetének úttörője. 1930-tól Párizsban tanult, s ekkor Cézanne és Gauguin művészete hatott rá. 1934-ben visszatért Indiába, és kialakította sajátos stílusát, amelyben India régi hagyományai a legjobb modern törekvésekkel párosultak. 1937-től egyre nagyobb hatása volt India fiatal művésznemzedékére. Műveinek nagy részét az indiai nemzeti múzeumban őrzik." A nagybácsi szűkszavú méltatását a művészettörténet már régen kiegészítette lelkes mondatokkal. Amrita Sher-Gil a Szilágyi Dezső térről végleg bevonult az érvényes alkotók örök panteonjába. Dalma, a budai kislány, akiről itthon nem őriz semmit a közemlékezet. Akiről - pedig volna mit - nem mesél a város.