Reményik Sándor világa

Akarom

Akarom: fontos ne legyek magamnak.
A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindig enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.
Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót.

Mi midig búcsúzunk

Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, amit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj,
Hidegen hagy az elhagyott táj, -
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindig búcsúzunk.



Redők egy arcon

Egy arc: a lélek sötét szántóföldje
Bele barázdák, hosszú árkok törve.
Ez itt a szenvedélyek árka,
A józanság nyomukba taposott:
Lávanyomok, hidegre járva.
Ez itt a könnyek száraz, aszott medre,
Itt zajlottak az égő, sós habok, -
Ott az öröm járt, virágokat szedve.
Itt siklottak a játszi, tünde álmok,
Odébb egy gödör, mély, komor jegyű:
Ott a fájdalom sírásója ásott.
Ím itt a homlokon egy sziklaút
Keskeny ösvény két meredek között,
A gondolat magasba arra jut.
Ez mutatja az örök szomjúságot,
Az rögzíté a visszafojtott jajt. -
Gond, szenvedélyek, eszme, fájdalom:
Jön a halál és elsimítja majd.



Magános öröm

Mondod: a bánatod magános,
Az örömöd ó, még magánosabb,
Sötétség vagy, ha éjszakába jársz,
De árnyék vagy, ha reád tűz a nap.
És minden árnyék külön libegés
És minden árnyék néma, külön élet,
A bánat őket össze söpri-, mossa,
A fény mutatja meg a különbséget.
Mondod: a bánatod magános,
De volt-e már mély, zengő örömöd?
Ölelni vágytad a széles világot
S a vágy, öröm szívedbe fúlt, törött.
Vágytál röpülni, önmagadon túlra,
Nem messze, csak egy rokonszellemig, -
Az örvendezőt hűvös mosolyok
Önnön szívébe visszakergetik.
Mint kehely szélén zengő arany csöppek:
Az örömital benned muzsikál,
Túláradna, de nincs merre-hova,
Leperegne, de csak habozva áll.
Raksz vértet, páncélt a szíved fölé,
De ver a szíved vért, páncél alatt -
Ujjongva szólnál: most boldog vagyok!
- És összeszorítod a fogadat!



csak így

Hogy miért csak így:
Ne kérdezzétek,
Én így álmodom,
Én így érzek.
Ilyen messziről
Ilyen halkan
Ily komoran
Ily ködbehaltan
Ily ragyogóan,
Ily fényes hittel
Űzött az élet,
S mégsem ért el.
Menedékem:
A nagy hegyek,
Az ég fölött
Elmegyek:
S köszöntöm őt, ki zajlik és pihen:
Én örök vándor, s örök idegen.