Álmok, szobák, nappalok

Proust gazdag levelezésének tanulsága szerint a Contre Sainte-Beuve című kötetben a 19. század neves irodalomtörténészének nézeteivel kíván szembeszállni – innen az eredeti cím. Mégsem csupán Baudelaire-t Nervallt, Balzacot elemző esszéket találunk e könyvben, e kötet túlnyomó részt lírai hangú kisprózákat tartalmaz…

A tea mellé anyám egy kis madeleine-nek nevezett süteményt hozatott, amelynek kicsi, dundi formája mintha csak egy rovátkás kagylóhéjba lenne kisütve. S mindjárt, szinte gépiesen, fáradtan az egyhangú naptól s egy szomorú holnap távlatától, ajkamhoz emeltem egy kanál teát, amelybe előtte már beáztattam egy darabka süteményt. De abban a pillanatban, amikor ez a korty tea, a sütemény elázott morzsáival keverve, odaért az ínyemhez, megremegtem, mert úgy éreztem, hogy rendkívüli dolog történik bennem. Bűvös öröm áradt el rajtam, elszigetelt mindentől, és még csak az okát sem tudtam. Azonnal közömbössé tett az élet minden fordulata iránt, a sorscsapásokat hatástalanná, az életnek rövidségét egyszerű káprázattá változtatta, éppúgy, mint a szerelem, s mint hogyha csak megtöltött volna valami értékes eszenciával: jobban mondva, az eszencia nem bennem volt, én voltam az.  (Swann).

Ezen a címen ismertté vált mű hét sorozatból áll, ezt a hét részt három kötet tartalmazza. Az első hőse Swann, egy gazdag, művelt nagypolgár, aki hosszas habozás után feleségül veszi Odatte de Crécyt, egy félvilági kurtizánt, s akiben Proust, a Narrátor mintáját láthatjuk. A második rész főképp Proust és nagyanyja balbec-i nyaralásáról szól, az ottani társaságról, az ott nyaraló süldő lányokról, köztük a titokzatos Albertine-ről. A harmadik rész a Guermantes hercegi házaspár nagyvilági életét festi. A negyedik rész különösen a szereplők szexuális tévelygéseit elemzi, központjában Charlus báróval. Az ötödik és a hatodik a Narrátor Albertine iránt való szerelmét ábrázolja, a fiatal lány titokzatos magánéletét, majd eltűnését. Az utolsó rész - az egész befejezése, amikor a Narrátor több évi távollét után egy estélyen találkozik a regény szereplőivel, akiket az évek, az Idő maszkjában csak nehezen lehet felismerni, s ezzel kapcsolatban magát az Időt és főleg regényelméletét magyarázza. A regény első olvasásra nem hasonlít regényhez általában. Nincsen tulajdonképpen cselekménye. Nincsenek szilárd típusok; hősei folyton változnak, helyzetük, hangulatuk, másokkal való kapcsolatuk szerint. Állandó típusjellemek helyett folytonos változások, pillanatképek, az idő örök jelenléte és pusztító hatása és vele szemben az emlékezés: például a teába mártott sütemény az egész gyermekkort felidézi. Minden kis részt összefognak a külső és belső összefüggések. A mű szépségei még azok a metaforazuhatagok, melyek a különböző művészeteket egymáshoz egészen közel hozzák, hogy egymást megvilágítva a művészi alkotás rejtelmeibe vezessék az olvasót. Nehéz, erőfeszítést igénylő, de páratlanul gazdag olvasmány.  

Vannak vágyak - néha a szájunk köré is kirajzolódnak - , melyek, ha már engedtük kifejlődni őket, nem maradhatnak kielégítetlenül, legyen bármi is a következményük: Nem bírjuk megállni - ha túlságosan régóta nézzük - , hogy meg ne csókoljunk egy fedetlenül hagyott vállat, s ajkunk úgy csap le rá, mint madár a kígyóra, vagy, hogy egyetlen falással el ne tüntessünk egy süteményt, melyet a farkaséhség igézővé varázsol, nem bírunk lemondani a csodálkozásról, a zavarról, a fájdalomról vagy a derűről, amelyet meggondolatlan szavainkkal váltunk ki valaki lelkéből.