"Mintha egy mély szakadék alja futna a fejünk felett, húzódik a téli égbolt keskeny csíkja, a sötét falként összepréselt, örökzöldekkel sűrűn benőtt erdei út fölött. A délutáni ég lassan folyik el a magasban, színe megváltozik, egyre sápadtabb áradatként ereszkedik alá. Esteledik, mint kagylót a kagylóhéj, az óriási erdőt betakarja az ég. Rettenetes érzés fog el, mintha élve lenne eltemetve az ember. Bár erdőben nevelkedtem, mégis mindannyiszor, ha az erdőn keresztül jövök vissza a falumba, nem tudok elszakadni ettől a nyomasztó érzéstől. Ez a lélegzetelállító érzés régen eltűnt ősöktől öröklődik most már nemzedékről nemzedékre."

"Még ha erőszak eltemeti is a világot, akkor is egészségesen, emberhez méltóan nevetéssel kell reagálni, mert ahol már van egy csepp humor, tovább nincs értelme szomorúan, leszegett fejjel álldogálni."

"Egyszer mindenkinek meg kell halnia. És száz év múlva már senki sem fogja tudni, hogy ki hogyan halt meg. Semmi sem jobb annál, mintha úgy hal meg az
ember, ahogyan ő maga akarja."

Legismertebb műve az 1968-ban megjelent Egy személyes tapasztalat című regény, a II. világháború utáni Japán irodalom "csúcspontja", melyben erősen közelít a szégyen és a fájdalom már elviselhetetlen határához, melyet sok olvasó már obszcénnek is talál, de sajnos Oe a valóságot írja le. A Die Zeit cikkében (20. sz., 2006. máj. 11.) Kenzaburo Oe a fiához fűződő viszonyáról beszél, aki 42 évvel ezelőtt agykárosodással jött a világra:

A feleségemnek és nekem van egy szellemileg fogyatékos fiunk, akinek a két agyféltekéje között fontos kapcsolatok hiányoznak. Ezért a szavakat és azok értelmét sosem tudja majd összekötni, mondták az orvosok az első súlyos műtétek után. Hikari akkor még csecsemő volt. A diagnózis sokkolt bennünket, de a feleségem egy rezdüléssel sem árulta el magát, nem mutatott csalódást, gyászt, nem mutatott semmit. Az én érzelmeim is kihunytak. Harcoltam a tények ellen, ugyanakkor utáltam is magamat ezért. A születést követő, súlyos megrázkódtatással járó időkről írtam egy könyvet, a Magánélményeket. Az írás segített legyűrni bénultságomat. Hikari az életem középpontja lett. Megtanultam együtt élni a fiam hallgatásával, mert többé nem küszködtem már azzal a vággyal vagy céllal, hogy a fogyatékosságát meg tudjuk szüntetni. Hikari 1963. június 13-án született. A június végétől ugyanazon év augusztusáig terjedő időszakban, amikor még függőben volt első agyműtétje, semmit sem álmodtam, ebben az időben nem voltak jó álmaim, de rosszak sem. Olykor azt gondoltam, jobb lenne, ha Hikari meghalna, de már a következő pillanatban kételkedtem saját emberségemben. Időközben a fiunk negyvenkét éves lett. Életének legnagyobb részét magába zárkózva töltötte, anélkül hogy kapcsolata lett volna a külvilággal. Az évek folyamán azonban egyre-másra nyíltak ki apró kis ablakok. Első ízben Hikari négyévesen reagált hangokra. Magnófelvételről szóló madárhangokra. Összevágtam egy végtelenített szalagot vadmadarak hangjával, ezt hallgatta két éven át újra meg újra, óráról órára, napról napra. Két nyárral később a tó felől, nem messze attól a hegyi kunyhótól, amelyben akkoriban tanyáztunk, madárfüttyöt hallottunk. Egyszer csak Hikari halkan kimondta a következő szavakat: "Ez egy guvat." A bemondónő hanglejtésével szólalt meg. Így indult el a velünk folytatott kommunikáció keskeny párkányán. A következő három évben Hikari odáig fejlődött, hogy koncentrált figyelemmel hallgatta Beethoven, Bach és Mozart zenéjét. Mi több, ezután elkezdett kisebb darabokat komponálni. Teljesen önálló zenét, nem a hallottak másolatát, így vélekedett az a néhány zeneszerző is, akikkel jó barátságban vagyok. Húszévesen Hikari kiadta első CD-jét, amely hatalmas siker lett Japánban. Zenéje mélyen emberi - és gyönyörű. Hikari negyvenkét éves korában továbbra is egy négyéves gyermek nyelvi szintjén áll. Minden alkalommal, amikor valamilyen módon reagál a körülötte lévő világra, a feleségem és én földöntúli boldogságot érzünk. Nemrégiben a feleségem megkérdezte Hikarit, melyik madarat hallgatta ma, mire a fiam elővett az óriási gyűjteményéből egy pontosan meghatározott CD-t, és megmutatta neki. Az, hogy ilyesmi lehetséges, arra vall, hogy közel járunk egy olyan álomhoz, amelyet sosem mertünk álmodni. Soha el sem tudtuk volna képzelni a fiunk fejlődését. Álmok számára évtizedeken át nem volt hely az életünkben. Amikor 1994-ben megkaptam az irodalmi Nobel-díjat, az átadásra Hikarival együtt utaztam Svédországba. Mindketten frakkot kölcsönöztünk magunknak. Az egyik újságban a bennünket ábrázoló kép alá ezt írták: "Kenzaburo Oe és zseniális fia." Ez nagyon-nagyon boldoggá tett. Pár évvel később egy ösztöndíjjal több hónapot Berlinben töltöttem. Amikor hazatértem, Hikari váratlanul felhagyott a komponálással. Továbbra is folytatta viszont zeneelméleti tanulmányait. Meg akarta érteni, mit jelent a kontrapunkt a zenében. De nem komponált többé. Nagyon aggódtam, a feleségem azonban megnyugtatott. Lehet, hogy egyszerűen véget ért nála a zeneszerzés ideje, mondta. Az alatt az öt év alatt, amíg Hikari egy hangjegyet sem írt le, a feleségem egyetlen szóval sem kommentálta újbóli bezárkózását. A lányom naponta beszélt vele telefonon. Hikari olykor mosolygott, olykor bólintott. Sohasem válaszolt, de úgy tűnt, a lányom minden szavát issza. Hetvenedik születésnapomon a feleségem odajött az ágyamhoz, és azt mondta: "Hikari megint komponált valamit." Megmutatta a hangjegyeket. Címnek a fiam ezt választotta: Az "Apám-hetvenéves-lesz" gigue. Roppant szomorúan kezdődik a darab, ám a végén optimista hangulatba torkollik. Korábban családi körben önironikus formába öntöttem az öregedés miatt érzett szomorúságomat. Hirtelen világossá vált számomra, hogy Hikari pontosan megértette ezeket a mondatokat, csupán az iróniájukat nem fogta fel. Szerzeményével szomorkodó apját akarta bátorítani: "Apa, ne búsulj, te hetvenévesen is jó ember vagy. Örülj az életnek!" Mélyen meghatódtam. Hikari életében először történt meg, hogy a zenéje számunkra is felismerhetően jelentéssel telt meg. Addig a pillanatig a zenéje mindig belső zenei törvényeknek engedelmeskedett. Most egyszeriben önmagát és az érzéseit akarta kifejezni. A fiam most a zenéjével üzeneteket küld apjának és a világnak. Az, hogy hirtelen összepárosított bizonyos hangokat és szavakat, hihetetlen boldogsággal tölt el. Olyan boldogsággal, amilyenről soha nem is mertem volna álmodni. Ha van még jövője egy magamfajta öregembernek, abban csak egyetlen álom létezhet. Ezt készülök beteljesíteni. Nem félek a haláltól, úgy várom, mint valami természetes átvezetést. Az egyetlen félelem, amelyet érzek, Hikarival kapcsolatos. Arról álmodom, hogy sikerül a családomat úgy felkészíteni a halálomra, hogy képesek lesznek egy napon megértetni Hikarival, mit jelent az, hogy meghaltam. Csak ilyen módon tanulhatom meg, hogy még életemben fokozatosan elszakadjak a fiamtól, ahogy annak egy apa és a fia között történnie kell.

Forrás: Andrea Thilo, Glavina Zsuzsa, 2006. május 22.