Jómódú családból származott
szülei kívánságára jogásznak készült és csak 1863-tól kezdve szentelte magát
teljesen a művészetnek. Az impresszionisták többségével szemben őt éppannyira
érdekelte a rajz, a kompozíció, a formák szilárdságának és állandóságának
kifejezésére szolgáló síkok, mint a szín és az árnyalatok. Az egyiket nem tudta
elválasztani a másiktól, s ezt mondta: "A rajz és a
szín nem különböző dolgok. Amikor és amennyire festünk, annyira egyúttal
rajzolunk is. Minél harmonikusabb a szín, annál pontosabb lesz a rajz. Ha a szín
eléri teljes gazdagságát, akkor a forma is teljes. A kontrasztok és a tónusok
viszonya - íme a rajz és a modell titka" - ez utóbbi megfogalmazással
csatlakozva Seurat, Signac és a neoimpresszionisták esztétikájához. Ellentétben
az impresszionistákkal, a dolgok lényegét és állandóságát akarta ábrázolni.
Ennek megfelelően kijelenti: "A természet mindig
ugyanaz, de ahogy számunkra megjelenik, semmi sem marad belőle. Művészetünknek
kell megteremtenie borzongató tartamát, valamennyi változásának elemeivel és
látszataival", másfelől leszögezi: "Két
dolog van a festészetben: a szem és az agy; e kettőnek segítenie kell egymást;
kölcsönös fejlődésükön kell munkálkodnunk, de festőként ezt így tesszük: a szem
fejlődésén a természet szemlélése által, az agyén a megszervezett észleletek
logikáján keresztül munkálkodunk, hiszen ezek az észleletek nyújtják a
kifejezési eszközöket". Lassan dolgozott, szüntelenül visszatért
ugyanahhoz a képhez, néha évek múlva is, hogy felidézze a látszatot is, de
főként a dolgok lényegét. Műve nem csupán a jelen ábrázolása - mint az
impresszionistáké -, hanem a múltat és a jövőt is felidézi. Művészete ezért
időtlen, s ezért lesz meghatározó jelentőségű a modern művészet - különösen a
fauvizmus és a kubizmus - számára. Az alábbi korszakairól beszélhetünk:
Romantikus korszak (1871 végéig)
Impresszionista korszak (1872-77)
Konstruktív korszak (1878-87)
Szintetikus korszak (18881895)
Lírai korszak (1896-1906)
Mint kora legtöbb művészének, Cézanne-nak is volt egy sötét, borongós korszaka,
mielőtt még a színek örömeinek szentelte volna magát. Ez az időszak, amelyet
romantikusnak, barokknak vagy "vaskosnak"
nevezhetünk, 1861-től 1871-ig tartott. Az aixen-provence-i Bourban kollégiumban
Zola iskolatársa volt, Zolának barátja is marad egészen az 1886-os szakításig.
Kollégiumi tanulmányai után Cézanne Aixben tanul rajzolni, majd 1861-ben
Párizsba érkezik és az Académie Suisse-on tanul. Itáliai mesterek képeit
másolja, portrékat, csendéleteket és néhány tájképet fest. Mindezeket a műveket
vastag festékfelrakás jellemzi, faktúrájuk kontrasztot alkot az erős
árnyékokkal, amely elv gyakran tiszta feketék, valamint a sötét és mértéktartó
tónusokkal, amelyekben többnyire a fekete, a szürke, a barna, a párizsi kék, s
néhány fehér folt dominál. Olykor egy zöld vagy vörös vonás élénkíti ezt a
szinte komor egyszínűséget.
Édesapja |
Édesanyja |
|
|
Mikor kapcsolatba kerül az
impresszionistákkal, s mindenekelőtt Pissarróval, akivel az Académie Suisse-en
találkozik, a világos színek
kedvéért Cézanne felhagy a sötét festési modorral, technikáját
megszabadítja a gyakran túlzottan vastag festékfelrakástól, s átveszi új
barátainak hézagos, egymás mellé helyezett és darabos
ecsetkezelését. Ezt a korszakát, amely 1872-től körülbelül 1882-ig tart, nevezik
impresszionistának. Az átmenetet az
Egy modern Olympia c. festménye jelzi. A síkokat, a
strukturált formákat kívánja meghatározni a térbeni a világegyetemben levő
dolgok állandóságát, túl puszta megjelenésükön. "A fény
olyasmi, ami nem reprodukálható. Valami másnak, a színnek kell képviselnie.
Akkor lennék elégedett magammal, ha ezt megtalálnám." Az első fontos
festmény, amelyen Cézanne új művészi elképzelései megnyilvánulnak,
Az akasztott ember háza, amelyet 1874-ben, az
impresszionisták első kiállításán, majd később, 1889-ben a Világkiállításon
mutatott be. Ugyanebből az időszakból származnak más auvers-i tájképei,
pontoise-i látképei, amelyeket többnyire Pissarro társaságában készített.
Ugyanilyen modorban fest most már csendéleteket, arcképeket vagy többalakos
festményeket.
Cézanne a művészetet - főleg a sajátját - állandó fejlődésnek tekinti. Rövidesen
elavultnak tartja az impresszionista stíluseszményt, olyan egyensúlyt kíván
felfedezni, amelyben a szín és a rajz, az árnyalatok és a formák immár átfogó
szintézist alkotnak. Innen ered a szintézis
korszak elnevezés, amellyel az 1883 és körülbelül
1895 között született műveit illették. 1883 és 1885 között Cézanne több látképet
fest a Marseille melletti L'Estaqueról, s ezeken valóban jelentkeznek
festészetének új tendenciái. Gasquet barátjának írott egyik levelében megjegyzi:
"A síkok a színben, a síkok! A színezett hely, ahol
megborzong a síkok lelke, a nagyítólencsével összegyűjtött fénysugarak
forrósága, a síkok találkozása a nap ragyogásában. Síkjaimat már a palettán
kikevert tónusaimmal készítem... Látni kell a síkokat... Pontosan... de egymásba
kell illeszteni, össze kell olvasztani őket. Hogy forogjanak akár a
fogaskerekek, s egyszersmind egymásba is ékelődjenek. Egyedül a dolgok volumene
számít." Szüntelenül azt keresi tehát, hogy miként lehet kizárólag a
színnel ábrázolni a perspektívát, ez jellemzi csodálatos rajzait, akvarelljeit
vagy a Sainte-Victoire-hegy által inspirált festményeit, amelyek részben 1885 és
1887 között születtek, de témájukhoz a mester egészen haláláig
vissza-visszatért.
Művészete ettől kezdve egyre inkább a kubizmus felé
mutat, ahogy ő maga meghatározta: "A természetet a
henger, a gömb és a kúp formáiból kell kialakítani, az egészet perspektívából
szemlélve... a természetet mi, emberek inkább mélységben, mint felületként
látjuk." Nem használja a kocka (cube) kifejezést, de a
Sainte-Victoirehegy síkságán egyes házak valójában kockák, a fák hengerszerűek,
magát a hegyet pedig úgy rajzolta le, festette meg vagy jelenítette meg
akvarellképein, hogy a talaj fölött egymásra helyezett síkok határozzák meg
tömegét, szerkezetét és terjedelmét. De egyes L'estaque-i látképein is egyszerre
ábrázolja és idézi fel a víz felszínét és mélyét; képes volt megjeleníteni
horizontalítását, s főleg - ami új dolog - vertikalitását, terjedelmét,
cseppfolyós és sűrű tömegét is. Csendéleteiben Cézanne ugyanezt az eljárást
követi: a színek minőségének, az árnyalatok és tónusok intenzitásának
segítségével, a lágyság fokozataival vagy az ecsetkezelés változtatása révén
jellegzetes természetet ábrázolva sejteti meg a tárgy lényegét. Cézanne
ugyanerre törekszik a személyek ábrázolásában is, akár portréról, akár aktról
van szó; bele akarja illeszteni őket saját világukba: a művész tehát fel akarja
fedezni modelljét, azon túl, amit az szemmel láthatólag felfedhet neki, s mint
Pygmalion, fel akarja tárni önmaga számára a modellt azon az eszmén és érzeten
keresztül, amelyet ő, Cézanne nyer róla.
A lírai korszaknak nevezett utolsó évtized művei
megerősítik azokat a tendenciákat, amelyek nyomán a mester még
kiegyensúlyozottabb szintézist teremt a kompozíció és a formális szerkezet
szigora s a koncepció líraisága között. Művészete, amelyben egyre kisebb
szerepet játszik a spontaneitás, ettől fogva intellektuális szigorával a
kubizmus csíráit rejti magában, másfelől - a színes formák lírájában - a
fauvizmust előlegezi. A különböző síkok csodálatos megkomponálása révén
kiemelkedő Csendélet hagymákkal című képről
leolvashatók a kubizmus alapvonásai; a pohár egyidejűleg két nézetben szerepel.
A Nagy fürdőzőkben már közvetlenül a kubizmus
jelentkezik: a kompozíció csodálatosan ritmikus, a síkok pontosan meg vannak
határozva: egymásra helyezésük játéka és az összes harmónia közvetlen előképe
Picasso csaknem ugyanekkor, 1906-1907-ben festett Avignoni kisasszonyok című
képének. Így Cézanne teljesen eleget tett festői ambícióinak, amelyeket így
foglalt össze : "Az impresszionizmusból valami
szilárdat, állandót akartam csinálni, olyat, mint a múzeumok művészete."
|