Michelangelo
Amint első alkalommal állok meg a Via della Conciliazione torkolatában a
Kupolával szemben, megfogadom, nem használom a "lebegni" igét vele
kapcsolatban, és csak gyalog közelítek hozzá. Mert nem szabad másképp.
Azon a néhány száz méteren az ember átlépi a határt, amelyen túl elengedi
a föld és az idő, s egészként érintheti a látható és láthatatlan Rómát.
Siralmas állapotban van a Város, amikor IX. Gergely 1377-ben, véget vetvén
a pápák kis híján hetvenesztendős Avignoni Fogságának, visszatér ide. Róma
egymásba roskadó nyomorúságos házak, mocsokba süllyedt utcák, levegőtlen
sikátorok sötétben burjánzó labirintusa; a Porta del Popolótól a San
Silvestróig terjedő mocsárba vadászni jár az előkelőség, a San Pietro
omladozik, a Tiberis mentén kondások tanyáznak, s a Forumon kecskék
legelésznek. Több mint száz év múltán II. Gyula elégeli meg e gyalázatot
kijelentvén, az Urbsnak ismét a kereszténység és a világ fővárosává kell
válnia. Utat töret a folyó partján — ez lesz a Via Giulia — részben
újjáépítteti a Vatikáni Palotát, kifestteti Raffaellóval és tanítványaival
a Stanzákat, elrendeli a konstantini bazilika lebontását és az új San
Pietro megtervezését. És síremléket akar állíttatni saját magának —
negyven szobor hirdetné rajta az Istennek tetsző emberi akarat erejét nem
messze Péter apostol nyughelyétől. A legnagyobb dicsőségre áhítozik, s
tudja, erre csak az képes eljuttatni, aki maga is a legnagyobbak közül
való.
Michelangelo Buonarotti.
Hiú ember Giuliano della Rovere, de alázatos, és van ízlése. Gyorsan
megérti, a Nagy Diadal egy másik, a pápa emlékénél felfoghatatlanul többet
hordozó műben rejlik. Bevezeti hát a harminchárom éves mestert a
nagybátyja, IV. Sixtus nevét viselő templomba, amelyet valóban csupán
Rómában lehet kápolnának nevezni. A mennyezet csupasz, sötétkék, éji
égbolt, imbolygó mélység a magasban. Ezt nézi a Szentatya hosszan,
elgondolkozva, majd felemeli a kezét: — Fesd ki!
Azt mondják, ez Michelangelo egyik legiszonyúbb gyötrelme, ez — és az évek
során egyre nyomasztóbb kudarccá fajuló síremlék. A valóságban valamennyi
műve szenvedés. Kora — dehogy előzi meg ő, teljességgel azonos vele — úgy
véli: a műalkotás a természet teremtő folyamatainak utánzása, a
kiválasztott értelem magába fogadván a Kozmosz törvényeit, Isten és az
Univerzum erejének s nagyságának részeseként folytatja a Mindenséget.
Feloldhatatlan, néma magány az istencselekvőé — Jeremiás próféta alakjában
végzetesen süpped bele a Sistina bal sarkában —, ám vallja: "Bűnt követ
el, aki ez adományt nyomasztónak érzi..." Az emésztő kegyelem
elviselhetetlenségét egy férfi hivatott enyhíteni, az ifjú Tomasso dei
Cavalieri. Az "éltető, eleven álom" közelében reméli, most, hatvanhárom
esztendősen végre befejezheti a Síremléket. Téved. Egész Róma azt várja,
hogy ráírja az Örökkévalóság látható és láthatatlan jeleit, amelyeket még
ott hordoz magában. Kevesen gondolták volna, hogy az 1534 őszén
megválasztott Alessandro Farnese III. Pálként bármit is másképp művel
majd, mint megannyi hírhedt elődje. Amikor ez "a dermesztő tekintetű vén
róka" hatvanhét éves fejjel trónra lép, kis híján negyven esztendeje
bíboros. A nagypapa még sikeres condottiere — amolyan rablólovag — volt, a
népes család rokonságban áll a pénzüket ugyancsak megérő Orsiniakkal és
Caetanókkal, húga, Giulia pedig férjes asszony létére VI. Sándor egyik
kedvenc barátnője. Neki magának négy gyermeke van, a nápolyi Capi
Dimontében függő képen — Tiziano alkotása — két kardinálissá kreált
unokája társaságában látható. Intronizációját nagy dínomdánommal ületi
meg, vége-hossza nincs a vigasságoknak, tüstént visszaállítja a karnevált,
sőt rendre beáll a viháncolók közé, s velük együtt üvöltözve hajszol a
mélybe évről évre a Monte Tesaccióról néhány szerencsétlen anyakocát.
Mindazonáltal tévedtek, akik úgy vélték, mi sem változik a dolgok
menetében. Igaz, a pápa rendületlenül hisz az asztrológiában, s valamennyi
fontos üzleti, politikai és uram bocsá! egyházi döntés előtt kikéri
csillagjósai tanácsát, viszont rokonai mellett számtalan tehetséges
szakembert emel bíborosi rangra. Tudja, gátat kell vetnie a
protestantizmus terjedésének, ami nem sikerülhet másképp, csak ha utat
nyit a megújulásnak. Ő hívja össze a Tridenti Zsinatot, amely több
megszakítással 1563-ig ülésezik, s végezetül összefoglalja és
megszilárdítja az érvényes tant. S benne is, akár II. Gyulában, hatalmas
erők feszülnek. Egyre Róma utcáit rója, szakadatlanul tervez, szemlélődik,
újjáépítteti az egyetemet, modernizáltatja a városi erődítményeket,
elkészül a Vatikánban a Belvedere, tetemes összegekkel növeli a pápai
könyvtár támogatását, folytatja a San Pietrót és a Palazzo Farnesét, s
hozzáfog a Capitolium kialakításához. Látja, amit a valóságban soha nem
fog látni: a megújuló római kereszténység központját, amelynek
megalkotásához a Legnagyobbra van szüksége, neki is. Röviddel
megválasztása után személyesen keresi fel nyolc kardinálisa kíséretében a
Traianus oszlopa közelében álló rémséges házban. Michelangelo nem hatódik
meg. Járt már nála pápa Giuliano della Rovere személyében. Az ő síremlékét
kell végre befejeznie, erre hivatkozik, hiába a szép szó, rábeszélés. Az
egyik bíboros Mózes láttán megjegyzi, ez egymagában elég volna ahhoz, hogy
méltán szolgálja a nagy előd emlékét. A többiek helyeselnek. Hiába, a
mester hajthatatlan. Egyre az utódokkal oly megalázó körülmények közt
kötött s immár harmadszorra módosított szerződésre hivatkozik. Ám
Alessandro Farnese tudja, mi a teendő, jól emlékszik még a Sistina
mennyezete körüli ádáz hercehurcákra, eleget láthatta, miként ment kis
híján ölre II. Gyula és Michelangelo a legelképesztőbb jelenetek
közepette.
— Még hogy kötelezettség! Harminc éve él bennem a vágy, hogy egy nap nekem
dolgozz. Harminc éve! De most végre pápa vagyok, és megvalósíthatom az
álmom. Nem engedek tehát egy jottányit sem, nem és nem! Megértetted? Hol
az a szerződés? Összetépem!
Nem
tépi. Viszont magára vállalja a felelősséget a mind hangosabban
méltatlankodó Roveré-örökösökkel szemben. Michelangelo hozzákezd a Műhöz.
A teremtés véget ért. A restaurálás miatt évekig kellett várnom, amíg
azokban a színekben pillanthattam meg az Utolsó ítéletet, amelyekben
alkotója látta. Sokan hiányolják belőle a teret. S valóban a csoportok úgy
zsúfolódnak egymásra, hogy akár ki is lehetne vágni őket e
dimenziótlanságból. A Teremtés befejeződött, immár az idő sem létezik
többé, ismét a kezdet kezdete előtti "kívüliségben" vagyunk. Művének s
személyének számtalan szakértője szerint az üdvözültek felemelkedésében
tetten érhető a protestantizmus szelíd itáliai változatával rokonszenvező
mester titkos hitvallása. E vélekedés cseppet sem új, akadtak az idő tájt
is jó néhányan, akik épp evégett próbálták rásütni a lutheranizmus
bélyegét. Sikertelenül, mivel az illetékesek azért tudták: a művészetnek
nincs teológiája. Van persze a hitet s annak tudományát — megannyiszor oly
ragyogóan — szolgáló művészet. Ám ez most nem az. Több annál. Hieronimus
Bosch, az akkor már halott kortárs Utolsó ítélete a tudattalanban munkáló
torz rettegések, elszabadult iszony tébolyának diadaltánca, földi őrület,
agyba zárt perverz pokol. Itt azonban a maga időkívüliségében éteri
valóság minden. A testek szépsége is, Krisztus eltaszító jobbja s mellette
Mária, magába roskadva, tehetetlenül. "Oltalmad alá futunk..."
Késő. A Teremtés befejeződött, a lehetőség kihunyt, miképp a tudat
megszűntével véget ér bennünk az idő. Üdvösség? Hisz dermedt, vak fehér
tekintetükkel nem boldogok itt a szentek sem. Csupán a kép bal felén az
imádság révületében felszálló nőalak sugároz némi reményt. Egyedül van,
szeme félig lehunyva, karja a magasban, körötte lebegő némaság. Legalul,
középen a mélyben, az Üdvözítő jobb könyöke alatt a jóvátehetetlenség
borzadálya. Fehéren izzó, páviánképű sikoly. Az utolsó a semmivé válás
előtt. Amikor a pápa meglátta, térdre roskadt. Tudta, persze, pontosan, mi
a teatralitás, s tudta azt is, milyen őszinte, igaz és önmaga lehet benne
néha az ember:
— Irgalmazz nekem, Uram, azon a napon, amikor eljössz a Te dicsőségedben!
1535-ben kezd rajta dolgozni, s hat év múlva, mindenszentek ünnepén fejezi
be. Sokan kötnek bele, kivált a testek meztelenségébe, amelynek botránya
okozóira hullik vissza — mindmáig. Giulio Clovio 1549-ben készült — a
firenzei Casa Buonarottiban látható — miniatúráján jól megfigyelhetők a
kifogásolt figurák. A legnagyobb megrökönyödést jobb felöl középen a
kerékbe tört Alexandriai Szent Katalin keltette teljes csupaszságával,
valamint a szamárfülű Minósz a kép alján, lapáttal kezében s az épp
legnemesebb szervét elnyelő kígyóval a derekán. San Biago, a Szentatya
ceremóniamesterének vonásait hordozza, aki arcátlan áskálódásai miatt
került ide. Amikor felháborodva emel panaszt a pápánál, az csak hümmög:
— No, igen, igen. Hát a mennyek országába való bejutásért még esetleg
tehetek egyet s mást, de a pokolban, sajnos, nincs hatalmam.
Az akadékoskodók nem nyugszanak. Az utód, IV. Pál a "pucérok Bábeljeként"
emlegeti a freskót, IV. Pius pedig arra vetemedik, hogy lepleket pingáltat
a kirívó helyekre Daniel de Volterrával. Az egyébként tehetséges művész
buzgalmában aztán teljesen újjáfesti Szent Katalint. E "javításokat" az
elkövetkezendő esztendőkben folytatják. Mindezt betetőzi a legutóbbi
restaurálás Szóba kerül ugyan az eredeti állapot visszaállítása, ám
elvetik mondván, a rendelkezésre álló anyag alapján aligha lehetséges a
hiteles rekonstrukció, aztán már a nép is így szokta meg az évszázadok
során. San Biagónál jóval veszedelmesebb volt a festmény jobb felén,
Krisztus alatt Michelangelo lenyúzott bőrét Szent Bernát alakjában kezében
tartó Aretino, kora egyik legszellemesebb s leggusztustalanabb figurája.
Főurak és egyházi vezetők versengtek azért, hogy levelezhessenek ezzel a
fráterral, akinek hallatlan népszerűségét csak aljassága múlta felül.
Viselt dolgainak se vége, se hossza, mindenhez ért, mindenkiről tud
valamit, s mindent ír, prózát, verset, teológiai traktatust, vagy ha kell,
hát pornográfiát. Egy Marcus Antonius nevű alak sikamlós rézkarcaihoz is ô
készíti a szövegeket. Az alkotás némi protekcióval fellelhető a Vatikáni
Könyvtárban, de ne keresse senki pornórészleget, mert olyan itt — a
párizsi Nemzeti Bibliotékával ellentétben — nincs.
Aretino számára gátlástalansága a legjobb propaganda: "Véleményedre az
egész világ kíváncsi. Te adod meg a hangot!" — rajongja még Tiziano
is. Ő bizony. A fejedelmek ostorának becézi magát, s ha nem kapja meg a
kívánt juttatást — főleg a pénz érdekli —, oly bitangul odamar, hogy abban
nincs köszönet. Érdemes kegyeibe férkőzni, sokan versengenek érte, hisz
közmondásosan nagylelkű, "barátait", kivált ha haszna van belőlük,
mindenhova beajánlja, ahova csak lehet. 1538-ban egy festményre fáj a
foga. Hosszú, émelyítő levélben, hímes szavakkal magasztalja a mestert,
Pheidiaszhoz, Vitruviushoz hasonlítja, majd fesztelenül tanácsokat, néhány
sorral odébb pedig már egyenesen utasításokat kezd neki osztogatni az
Utolsó ítélet megalkotására. Michelangelo világéletében viszolygott a
fennhéjazó tudatlanságtól, önhitt hozzá nem értéstől. Most azonban
türtőzteti magát. Sajnos, írja, nagyon előrehaladt a munkálatokkal, aligha
használhatja hát a szakértő jóindulatát. A pornókirály tajtékzik, s ím
szeméremből és tisztességből leckézteti meg a Legnagyobbat: "Festményed
láttán még a bordélyban is elpirulnak". S mivel már hallott a "műben
lappangó lutheránus mételyről", hát célozgatni kezd rá a maga módján, ami
felér egy följelentéssel az inkvizíciónál: "Arra vetemedsz, hogy
gyalázd és megtipord mások szent hitét. Ehhez képest a teljes hitetlenség
sokkalta csekélyebb bűn." A továbbiakban még "bizonyos Gerhardi és
Tomasso ifjúurak" kapcsán számon kéri erkölcseit, majd elszórakozik a "divino"
szóval, amely egybeírva istenit, elválasztva azonban szeszkazánt, züllött
korhelyt jelent. És természetesen felemlegeti a Síremléket: "Lám, hiába
hagyta rád Gyula pápa számlálatlanul aranyait, fittyet hánytál vállalt
kötelezettségeidre. Tudod te, mi ez? Közönséges lopás!" És forr,
tajtékzik, amikor odaveti: "Ha megfogadtad volna, amit világszerte
ismert levelem tartalmaz tudományos utasítás dolgában a mennyről, pokolról
és a paradicsomról, akkor, nos, bízvást állíthatom, nem kellene
szégyenkeznie a természetnek, amiért ilyen tehetséggel áldott meg téged,
méltatlant." A Szentatyát pedig felszólítja, sürgősen vakartassa le
azt a förmedvényt. III. Pál szóra sem méltatja, Michelangelo pedig csak
vállat von az alig néhány hónappal később érkező levél láttán, amelyben "legkedvesebb
barátja és töretlen híve mennyei műként" dicsőíti az Utolsó ítéletet,
"mivel immáron teljességében láthatja a világ a diadal és az iszony
igazi színjátékát..."
Vittoria
Amikor 1541 őszén elkészül, hatodik esztendeje ismeri Vittoria Colonnát.
Az özvegy hercegnőhöz fűződő barátságát ugyancsak bőséges irodalom
taglalja, sokszor szemérmetlenül vájkálva magánéletében, minthogy az eset
az idő tájt sem volt egészen érdektelen. Kivált Ollanda, a miniaturfestő
ír a San Silvestro al Quirinale sekrestyéjében zajló összejövetelekről,
amelyeken egy időben rendszeresen vesznek részt mindketten a Viterbói kör
meghívására. A társulat tagjai, az úgynevezett itáliai reformáció ragyogó
elméi, ekkor még úgy vélték, az embernek cselekvő módon kell hinnie
Krisztus üdvözítő áldozatában, ennélfogva aztán majd növekszik a kegyelem
is.
Sokan írtak Michelangelo megtéréséről, hangoztatván Vittoria ebbéli
szerepét s a Viterbói kör befolyását — jóllehet akik itt a földön a
legtöbbet tudnak a Végtelenről, bizony nem hitújítók, amint Isten sem az.
Közelének nyomasztó magányából pedig nincs hová megtérni; a láthatatlan
hitben vergődve kutatják s igenlik Őt a világ továbbteremtésére
hivatottak.
A Próféta előtt
Az isten közel magánya: Mózesé a San Pietro in Vincoli templomában, nem
messze a Colosseumtól. Évekig renoválták a főoltárt Péter apostol
egybeforrt bilincsei fölött, s így aki akart, az állványok lépcsőjéről,
szembenézhetett arcával, amelynek fénye még az Örökkévaló látását
sugározza, tekintete azonban az aranyborjú körül keringő népre szegeződik.
Ujjai megvonaglanak, a szakállába marnak — nincs többé visszaút az Égő
Csipkebokorhoz, ahol elhangzottak a Parancsolatok. Jobb karjával magához
szorítja a kőtáblákat, annyit a Mindenható akaratából, amennyit képes
felfogni belőle az átlag. A többit egyedül ő érti, aki e tudásáról csak a
műveiben szólalhat meg.
A
szobor előtt állókhoz most újabb csoport csatlakozik. Nem turisták,
tekintetük komor és öreg, mintha már évezredek óta lennének a földön.
Hallgat valamennyi, szemsugarát keresve nézik a Prófétát, majd utat
nyitnak két tolókocsinak. Az egyikben ráncos szájú, süketnéma kislány,
neki jelekkel magyaráz az apja, egy hajlott hátú, sötét ruhás fiatalember.
A másikban alaktalan, talán hegedű nagyságú testecske, áttetsző, erek
hálózta, lüktető gömb nő ki belőle, a szemek, az orr, a száj hártyaként
kialakulva mind, az egészben kocsonyás velőként fehéren vibrál az agy.
Csernobil után jöttek így emberek Isten világára azon a tájon. És ő
közülük való. Érti, tekintetével követi, sugár marta szájával ismétli,
amit a mellette guggoló asszony suttog lötyögő kendővel a fején. S értem
én is most már. "Elhozták őket, hogy lássák Mózest." Jó ideig
amolyan jámbor legendának véltem a szobor elé járuló itteni zsidókról
szóló történeteket. "Faragott képet ne merészelj alkotni magadnak, sem
bármely alakot arról, ami fenn az égen, lenn a földön, annak színe alatt,
avagy a vízen létezik!" Nem ők alkották, csupán látni, nem imádni
akarják őt, hogy aztán hangtalanul, árnyként tűnjenek el valamennyien.
Behunyom a szemem. "Mindent akarsz, Uram?..." Mindent. A Síremlék
csőd. Nyomasztó kudarcként marad a világra, az ő beleegyezésével. Az első
szerződés szerint még negyven szobor vette volna körül Gyula pápa végső
nyughelyét a San Pietro apszisában, az évek során aztán egyre csökken az
alakok száma, már csak a mostanihoz hasonló falba ágyazott sírról esik
szó, második szintjére a jobb oldali fülke fölé szánják Mózest, balra
pedig Szent Pált. Az elkészült változat tovább egyszerűsít. Öt szerződés —
és íme a végeredmény, amelyben szinte semmi sem illik össze. Az
elnagyoltság, a dilettantizmus szomorú diadala, váltig megtörő, sehova sem
futó vonalakkal, a felső szinten egyenetlen alakokkal. II. Gyula
hátborzongatóan nőies pózban nyúlik el, egy gerincferdüléses vén hetéra,
akinek mintha a nyakát szegték volna holtában, hogy le ne essen róla a
tiara. A négy szobor három különböző kistehetségtől, a keret egy
negyediktől származik, aki még ennyit sem ér. S nincsenek itt a pápa földi
maradványai sem. Még a Sacco di Roma idején dúlják fel és fosztják ki a
San Pietróban Giulio della Rovere ideiglenes nyughelyét spanyol zsoldosok,
miközben templom szerte zajlik a dáridó. Utcanők vedelik a bort
misekelyhekből, a Confessiónál kockáznak, az oldalhajókba bekötött lovak
értékes kéziratokon, bullákon tipornak. Ami a hamvakból megmarad, a
Bazilikában van ma is. Hosszan kell keresgélni jobbra a Cathedrától, a
mellékoltár közelében, amelynek képén Péter Joppéban életre kelti Tabitát.
A márványpadlón egyszerű tábla tudatja a világgal: itt temették el II.
Gyulát közös sírba nagybátyjával, IV. Sixtusszal együtt. A kudarc
monumentuma. Mózeshez 1515 nyarán lát hozzá, s mint egyik legnevesebb
szakértője állítja öntudatlan rosszallással, a mű "még 1516-ban sincs
befejezve". Valamivel később aztán, ha igaz, rácsap kalapácsával a Próféta
térdére: "Adesso, parla!" Hát akkor — szólalj meg. Régen volt.
Elajándékozza a még a tízes években megkezdett rabszolgákat, a Lázadót és
a Haldoklót, ők álltak volna kétoldalt, helyükre az 1542 s '45 közt
készült nőalakok kerülnek. Bennük nyoma sincs a márványt feszítő
energiának. Az imádkozó, félig térdelő Rachel S-formájú tartása olyan,
mint az Utolsó ítélet felfelé emelkedő asszonyáé, mozdulatát a ruházat
fátylának spirálja is hangsúlyozza. A velünk szembe forduló Lea arcán
különös révület; ő már nincs itt, holott tekintete még a földet pásztázza,
s baljában a babérkoszorú, jobbjában a fejdísz, meglehet inkább egy
pheidiaszi istennőt idéz. Sokak szerint Michelangelo lemond a szépség
ábrázolásáról. S valóban, valami lassan véget ér. Marad a csend, az
áhítat, az emberen túli magány.
.........................
A Capitoliumon — Gloria Urbis et Orbis
III.
Pál tudta, egyedül a Legnagyobb mutathatja fel a világnak Róma
kettősségét, látható és láthatatlan lényegét, amelynek egyik pólusa a
Capitolium, a Caput mundi, a pogány Impérium szakrális központja.
Tökéletessé kell tehát válnia. Akár a másiknak. A San Pietrónak a
Kupolával. Amikor Michelangelo hozzálát a tervezéshez, még vigasztalan
összevisszaság honol a Szent Dombon. Középen a Szenátorok palotájának
homlokzata bántóan elüt a tőle jobbra fekvő Konzervátorokétól, átellenben
az Ara coeli fala holmi duzzasztógátként éktelenkedik. Már 1538-ban ide
hozták a Laterán elől Marcus Aurelius szobrát, gondosan körbeásván körötte
a szintet, hogy lefolyjon az esővíz. Voltaképp ebből meríti az ihletet,
alacsony, ovális talapzatra helyezvén a lovas figurát, s aki az oldalsó
épületek tövéről tekint rá, úgy érzi, egy magasságban van vele. Mert
látomás ez is, mint minden idefenn — a Lényeg, az Egész láthatatlan
valóságának varázsa. Nem alkot keresztény Capitoliumot, a pogányságban s
az Impériumban ható örök szubsztanciát mutatja fel. Eleven organizmussá
alakítván a teret olyan spirituális közeget teremt, amelynek lényegét
esztétikai s technikai elemzések azóta sem képesek megfejteni, csupán
egy-egy részig jutnak el, a pontig, ahol aztán sejtéssé válik minden
tudomány. A reneszánsz egymástól nemrég még világosan elhatárolt emeleteit
a két palota homlokzatán korinthoszi falpillérek ötvözik a sötét árkádok
alá hátravont földszinti ablakok fölött lebegő függőleges egységbe.
Felérve ide a lassan emelkedő Coronatán, a megvalósult arányosság
érintésétől részesévé válunk az anyagból életre álmodott energiákban
munkáló Mozdulatlan Mozgató teljességének. A tér csillagából, a hatszor
tizenkét mező középpontjából áradó vonzás a dimenziók sokaságának
harmóniáját sugallva átadja a szemlélőt a lebegő épületek széttárt,
végtelenbe induló erővonalainak.
A térről nem látható a Kupola. Ha valaki úgy véli, most azt is okvetlenül
meg kell pillantania, az mássza meg a fölénk tornyosuló Ara coelit.
Magasabbra lehet jutni innen bizonnyal, messzebb nem. A San Pietrót már
Isten büntetésének érzi. Megalázó civódások, fizikai fájdalmak közepette
dolgozik. Még legádázabb ellenségei sem kétlik: immáron ő az egyetlen, aki
be tudja fejezni. De vajon akarja-e? Mindent, Uram!... Nagyon kevés művét
akarta. Igazán talán csak a Síremléket. Helyette a Sistina mennyezete
várta. Az a csupasz, imbolygó éji égbolt ott a magasban. S a győztes Gyula
pápa könnyed mozdulata, amint felemeli a kezét, hogy egyetlen mozdulatával
elrendelje a Teremtés folytatását: "Fesd ki!" S a San Pietro:
Fejezd be! Az Egészből azt, ami nem e világból való. A szellem
megtestesítését az anyagban. Isten művét. Az 1547. január 1-jén kelt
brévében korlátlan hatáskört kap. Építhet, rombolhat, módosíthatja az
összes eddigi elképzelést. Elkeserítően torz massza előtt áll. Amióta
Bramante negyvennégy esztendeje letette az alapkövet a konstantini
székesegyház apszisában, még úgy képzelvén, valamennyi oldalról nyílik
majd bejárat a görög kereszt alakú Bazilikába, majd mindenki változtatott
valamit a terveken. A köztük legméltóbb Raffaello, meghosszabbította a
főhajót, s beboltoztatta a tribünt. Ekkor már állt a négy alappillér,
amint az jól megfigyelhető az Athéni iskola freskóján. Utolsóként San
Gallo munkálkodott itt. Nagy művész volt kisebb alkotásaiban, amelyek
finomsága, visszafogottsága s gazdagsága ragyogó harmóniát áraszt, hisz
bennük ismeri az arányt. A San Pietróhoz azonban több kell. Minden.
Elképzeléseit követve most tehát le kellene rontani a Paolinát, a pápai
palota egy részével egyetemben, a Sistina megbontásáról már nem is szólva.
S elviselhetetlenül tékozló és harsány a Kupolát kívülről, a Colosseumot
utánozva, szeletekre hasogató háromemeletnyi körfolyosó. Nyomaszt ez az
apró részek halmozásával gigantikus hatásra törekvő görcsös nagyítási
kényszer. San Gallo nem tudja, hogy a kicsi attól még nem válik
hatalmassá, ha megötszörözzük. A nagyságnak ott kell rejtőznie a formában,
a legparányibb részletben is. Michelangelo nyomban a Bazilika
terjedelméhez képest szabja meg az általános méreteket. A mű a kőtömbbe
való belátásának példáján vallja: csak az Egészből kiindulva szabad
dolgozni. Vázlataiban kezdettől fogva nyomon követhető a minden
kapcsolatában önmagát feltételező lényeg. Nélküle semmi sem történhet.
Megerősítteti hát a négy pillért, s felrakatja rájuk a dobot. Hanem a
munkálatok igen keservesen haladnak, a beosztottak zúgolódnak, váltig
panaszolván a házsártos vénember szeszélyeit, aki ráadásul folyvást
betegeskedik. S San Gallo hívei is kitartóan acsarkodnak ellene. Aztán
1594-ben meghal Alessandro Farnese. III. Gyula tiszteli ugyan a Mestert,
ám a sértettek áskálódására végül mégis megfosztja főfelügyelői
hivatalától. Utódjának dicsősége hovatovább módfelett rövid életű.
Halálakor már elkészült a kereszthajó, a Francia király kápolnája, az
északi oldalak a boltozatig s a Kupola nagy része. Amit délnyugat felől, a
Vatikáni kertekből látunk, az teljesen az övé.
Kevés
templomot támadtak annyit, mint a San Pietrót. Főként Madernót
kárhoztatják a középhajó pályaudvarszerű meghosszabbításáért s a súlyos
homlokzatért, baj továbbá, hogy szemből az Obeliszk nincs a főkapu
metszéspontjában, az épülethez közelítve pedig lassan süllyed, végül
teljességgel eltűnik a Kupola. Ez igaz, de hát nem a falak tövéből kell
azt nézni, hanem ama spirituális határon innen, amelyet az utód, della
Porta sem lépett át; változtatásai csupán Michelangelo modelljének
tüzetesebb tanulmányozása közepette szöknek szembe. Márpedig arra kevesen
adják a fejüket. Mindmáig sokan próbálják megfejteni a Kupola titkát.
Bizonyára jó úton jár, aki felfedezi: nincsenek benne önálló részletek,
egyetlen feszes, összefüggő, a fény ösvényén áradó energiából telítkező,
mozdulatlan éteri lebegés az egész.
A Capitolium kozmikus harmóniája, az anyagban lakozó energia és a szellem
közös diadala erővonalával a végtelenbe vezet, ahonnan görbéivel a Kupola
hoz vissza a földre, s kibékítve egymással a világ ellentéteit, felemel
magával, szüntelenül sugározván Isten lényegét — a szeretetet.
A Sistina, a Paulina, a Capitolium, a San Pietro, Mózes, a Maria degli
Angeli Diocletianus termáiban, a Porta Pia. S a Farnese Palota, san Gallo
munkájának befejezése, a koszorúpárkánnyal, a második emelet
megnagyobbításával, a nagyterem kitágításával. Mindössze ez az övé az
egészben, s épp ettől válik ez is világtitokká, egy a Mindenségben
oldalára fektetett téglalap homlokzataként. Ennyit bárki meglát belőle. És
megvan Róma.
A többi nem a világnak szól. Jeles, egész életüket a
Michelangelo-kutatásnak szentelő szakértők próbálják mindmáig megfejteni
utolsó pietáit. Felfedezték bennük az üdvösség elérésének módját, a
misztikum legtökéletesebb megjelenítését, az isteni szeretetben való
egyesülést, a végső megbékélést. Többen úgy vélik, szándékosan hagyta
kidolgozatlanul a síkokat, hogy megtörjék s szétszórják a fényt, mivel épp
e darabos mivoltukban találja meg a megfelelő eszközt az alakok belső
sugárzásának kifejezéséhez. Szép számmal akadnak aztán, akik zavartan
hallgatnak az egészről.
A Firenzei piéta néven ismert s az ottani Dómban látható alkotást
állítólag a Maria Maggioréban felállítandó síremlékére készítette. A
kúpformában egymásba oldott három figura csak kívülről mozog, Krisztus
megtört teste a földre csúszik, a középen álló csuklyás öreg emeli
jobbjával, mialatt másik karját védő mozdulattal helyezi az Istenanya
vállára. 1550-ben kezd rajta dolgozni, s ô maga veri szét, amikor letörik
az Üdvözítő lába. Tiberio Calgani próbálja majd megmenteni a torzót, ami
még hagyján, de be is fejezi a baloldalt térdeplő Mária Magdolna alakját,
amely így, manierista simaságában egyenesen hátborzongató.
A csuklyás agg persze Ő, Aritmatiai József vagy Nikodémus alakjában. Az
Írás szerint mindkettő lehetséges, mint ahogy lehetne Simeon, aki
megpillantván a Megváltót, csupán lehajtja a fejét:
— Hát akkor bocsásd el most, Uram, szolgádat igéid szerint békességben.
Mert... látták szemeim a Te dicsőséged.
Nemkülönben befejezetlen az utolsó mű, a Rondanini piéta. 1555-ben fog
hozzá, ám elreped ez is. Krisztus lábát öléig lecsiszolja, s a jobb kart
könyököstül meghagyja, a többit magával viszi, mert az csak arra tartozik,
akinél nagyobbat nem tud elgondolni emberi elme.
A megvalósultság teljessége már ott munkál az ősköd legelső neutronjában.
Elgondolhatatlan persze, amint a belőle származó Univerzum, az Egész s
benne Michelangelo műve, a látható és láthatatlan Róma, amelybe belesimul
minden eddigi és leendő más égi-földi nagyság.
Részlet a szerző Mi, rómaiak című, készülő esszékötetéből.
|