Kiszely Gábor: A legnagyobb keze nyoma

Michelangelo

Amint első alkalommal állok meg a Via della Conciliazione torkolatában a Kupolával szemben, megfogadom, nem használom a "lebegni" igét vele kapcsolatban, és csak gyalog közelítek hozzá. Mert nem szabad másképp. Azon a néhány száz méteren az ember átlépi a határt, amelyen túl elengedi a föld és az idő, s egészként érintheti a látható és láthatatlan Rómát.

Siralmas állapotban van a Város, amikor IX. Gergely 1377-ben, véget vetvén a pápák kis híján hetvenesztendős Avignoni Fogságának, visszatér ide. Róma egymásba roskadó nyomorúságos házak, mocsokba süllyedt utcák, levegőtlen sikátorok sötétben burjánzó labirintusa; a Porta del Popolótól a San Silvestróig terjedő mocsárba vadászni jár az előkelőség, a San Pietro omladozik, a Tiberis mentén kondások tanyáznak, s a Forumon kecskék legelésznek. Több mint száz év múltán II. Gyula elégeli meg e gyalázatot kijelentvén, az Urbsnak ismét a kereszténység és a világ fővárosává kell válnia. Utat töret a folyó partján — ez lesz a Via Giulia — részben újjáépítteti a Vatikáni Palotát, kifestteti Raffaellóval és tanítványaival a Stanzákat, elrendeli a konstantini bazilika lebontását és az új San Pietro megtervezését. És síremléket akar állíttatni saját magának — negyven szobor hirdetné rajta az Istennek tetsző emberi akarat erejét nem messze Péter apostol nyughelyétől. A legnagyobb dicsőségre áhítozik, s tudja, erre csak az képes eljuttatni, aki maga is a legnagyobbak közül való.

Michelangelo Buonarotti.

Hiú ember Giuliano della Rovere, de alázatos, és van ízlése. Gyorsan megérti, a Nagy Diadal egy másik, a pápa emlékénél felfoghatatlanul többet hordozó műben rejlik. Bevezeti hát a harminchárom éves mestert a nagybátyja, IV. Sixtus nevét viselő templomba, amelyet valóban csupán Rómában lehet kápolnának nevezni. A mennyezet csupasz, sötétkék, éji égbolt, imbolygó mélység a magasban. Ezt nézi a Szentatya hosszan, elgondolkozva, majd felemeli a kezét: — Fesd ki!

Azt mondják, ez Michelangelo egyik legiszonyúbb gyötrelme, ez — és az évek során egyre nyomasztóbb kudarccá fajuló síremlék. A valóságban valamennyi műve szenvedés. Kora — dehogy előzi meg ő, teljességgel azonos vele — úgy véli: a műalkotás a természet teremtő folyamatainak utánzása, a kiválasztott értelem magába fogadván a Kozmosz törvényeit, Isten és az Univerzum erejének s nagyságának részeseként folytatja a Mindenséget. Feloldhatatlan, néma magány az istencselekvőé — Jeremiás próféta alakjában végzetesen süpped bele a Sistina bal sarkában —, ám vallja: "Bűnt követ el, aki ez adományt nyomasztónak érzi..." Az emésztő kegyelem elviselhetetlenségét egy férfi hivatott enyhíteni, az ifjú Tomasso dei Cavalieri. Az "éltető, eleven álom" közelében reméli, most, hatvanhárom esztendősen végre befejezheti a Síremléket. Téved. Egész Róma azt várja, hogy ráírja az Örökkévalóság látható és láthatatlan jeleit, amelyeket még ott hordoz magában. Kevesen gondolták volna, hogy az 1534 őszén megválasztott Alessandro Farnese III. Pálként bármit is másképp művel majd, mint megannyi hírhedt elődje. Amikor ez "a dermesztő tekintetű vén róka" hatvanhét éves fejjel trónra lép, kis híján negyven esztendeje bíboros. A nagypapa még sikeres condottiere — amolyan rablólovag — volt, a népes család rokonságban áll a pénzüket ugyancsak megérő Orsiniakkal és Caetanókkal, húga, Giulia pedig férjes asszony létére VI. Sándor egyik kedvenc barátnője. Neki magának négy gyermeke van, a nápolyi Capi Dimontében függő képen — Tiziano alkotása — két kardinálissá kreált unokája társaságában látható. Intronizációját nagy dínomdánommal ületi meg, vége-hossza nincs a vigasságoknak, tüstént visszaállítja a karnevált, sőt rendre beáll a viháncolók közé, s velük együtt üvöltözve hajszol a mélybe évről évre a Monte Tesaccióról néhány szerencsétlen anyakocát. Mindazonáltal tévedtek, akik úgy vélték, mi sem változik a dolgok menetében. Igaz, a pápa rendületlenül hisz az asztrológiában, s valamennyi fontos üzleti, politikai és uram bocsá! egyházi döntés előtt kikéri csillagjósai tanácsát, viszont rokonai mellett számtalan tehetséges szakembert emel bíborosi rangra. Tudja, gátat kell vetnie a protestantizmus terjedésének, ami nem sikerülhet másképp, csak ha utat nyit a megújulásnak. Ő hívja össze a Tridenti Zsinatot, amely több megszakítással 1563-ig ülésezik, s végezetül összefoglalja és megszilárdítja az érvényes tant. S benne is, akár II. Gyulában, hatalmas erők feszülnek. Egyre Róma utcáit rója, szakadatlanul tervez, szemlélődik, újjáépítteti az egyetemet, modernizáltatja a városi erődítményeket, elkészül a Vatikánban a Belvedere, tetemes összegekkel növeli a pápai könyvtár támogatását, folytatja a San Pietrót és a Palazzo Farnesét, s hozzáfog a Capitolium kialakításához. Látja, amit a valóságban soha nem fog látni: a megújuló római kereszténység központját, amelynek megalkotásához a Legnagyobbra van szüksége, neki is. Röviddel megválasztása után személyesen keresi fel nyolc kardinálisa kíséretében a Traianus oszlopa közelében álló rémséges házban. Michelangelo nem hatódik meg. Járt már nála pápa Giuliano della Rovere személyében. Az ő síremlékét kell végre befejeznie, erre hivatkozik, hiába a szép szó, rábeszélés. Az egyik bíboros Mózes láttán megjegyzi, ez egymagában elég volna ahhoz, hogy méltán szolgálja a nagy előd emlékét. A többiek helyeselnek. Hiába, a mester hajthatatlan. Egyre az utódokkal oly megalázó körülmények közt kötött s immár harmadszorra módosított szerződésre hivatkozik. Ám Alessandro Farnese tudja, mi a teendő, jól emlékszik még a Sistina mennyezete körüli ádáz hercehurcákra, eleget láthatta, miként ment kis híján ölre II. Gyula és Michelangelo a legelképesztőbb jelenetek közepette.

— Még hogy kötelezettség! Harminc éve él bennem a vágy, hogy egy nap nekem dolgozz. Harminc éve! De most végre pápa vagyok, és megvalósíthatom az álmom. Nem engedek tehát egy jottányit sem, nem és nem! Megértetted? Hol az a szerződés? Összetépem!

Nem tépi. Viszont magára vállalja a felelősséget a mind hangosabban méltatlankodó Roveré-örökösökkel szemben. Michelangelo hozzákezd a Műhöz. A teremtés véget ért. A restaurálás miatt évekig kellett várnom, amíg azokban a színekben pillanthattam meg az Utolsó ítéletet, amelyekben alkotója látta. Sokan hiányolják belőle a teret. S valóban a csoportok úgy zsúfolódnak egymásra, hogy akár ki is lehetne vágni őket e dimenziótlanságból. A Teremtés befejeződött, immár az idő sem létezik többé, ismét a kezdet kezdete előtti "kívüliségben" vagyunk. Művének s személyének számtalan szakértője szerint az üdvözültek felemelkedésében tetten érhető a protestantizmus szelíd itáliai változatával rokonszenvező mester titkos hitvallása. E vélekedés cseppet sem új, akadtak az idő tájt is jó néhányan, akik épp evégett próbálták rásütni a lutheranizmus bélyegét. Sikertelenül, mivel az illetékesek azért tudták: a művészetnek nincs teológiája. Van persze a hitet s annak tudományát — megannyiszor oly ragyogóan — szolgáló művészet. Ám ez most nem az. Több annál. Hieronimus Bosch, az akkor már halott kortárs Utolsó ítélete a tudattalanban munkáló torz rettegések, elszabadult iszony tébolyának diadaltánca, földi őrület, agyba zárt perverz pokol. Itt azonban a maga időkívüliségében éteri valóság minden. A testek szépsége is, Krisztus eltaszító jobbja s mellette Mária, magába roskadva, tehetetlenül. "Oltalmad alá futunk..." Késő. A Teremtés befejeződött, a lehetőség kihunyt, miképp a tudat megszűntével véget ér bennünk az idő. Üdvösség? Hisz dermedt, vak fehér tekintetükkel nem boldogok itt a szentek sem. Csupán a kép bal felén az imádság révületében felszálló nőalak sugároz némi reményt. Egyedül van, szeme félig lehunyva, karja a magasban, körötte lebegő némaság. Legalul, középen a mélyben, az Üdvözítő jobb könyöke alatt a jóvátehetetlenség borzadálya. Fehéren izzó, páviánképű sikoly. Az utolsó a semmivé válás előtt. Amikor a pápa meglátta, térdre roskadt. Tudta, persze, pontosan, mi a teatralitás, s tudta azt is, milyen őszinte, igaz és önmaga lehet benne néha az ember:

— Irgalmazz nekem, Uram, azon a napon, amikor eljössz a Te dicsőségedben!

1535-ben kezd rajta dolgozni, s hat év múlva, mindenszentek ünnepén fejezi be. Sokan kötnek bele, kivált a testek meztelenségébe, amelynek botránya okozóira hullik vissza — mindmáig. Giulio Clovio 1549-ben készült — a firenzei Casa Buonarottiban látható — miniatúráján jól megfigyelhetők a kifogásolt figurák. A legnagyobb megrökönyödést jobb felöl középen a kerékbe tört Alexandriai Szent Katalin keltette teljes csupaszságával, valamint a szamárfülű Minósz a kép alján, lapáttal kezében s az épp legnemesebb szervét elnyelő kígyóval a derekán. San Biago, a Szentatya ceremóniamesterének vonásait hordozza, aki arcátlan áskálódásai miatt került ide. Amikor felháborodva emel panaszt a pápánál, az csak hümmög:

— No, igen, igen. Hát a mennyek országába való bejutásért még esetleg tehetek egyet s mást, de a pokolban, sajnos, nincs hatalmam.

Az akadékoskodók nem nyugszanak. Az utód, IV. Pál a "pucérok Bábeljeként" emlegeti a freskót, IV. Pius pedig arra vetemedik, hogy lepleket pingáltat a kirívó helyekre Daniel de Volterrával. Az egyébként tehetséges művész buzgalmában aztán teljesen újjáfesti Szent Katalint. E "javításokat" az elkövetkezendő esztendőkben folytatják. Mindezt betetőzi a legutóbbi restaurálás Szóba kerül ugyan az eredeti állapot visszaállítása, ám elvetik mondván, a rendelkezésre álló anyag alapján aligha lehetséges a hiteles rekonstrukció, aztán már a nép is így szokta meg az évszázadok során. San Biagónál jóval veszedelmesebb volt a festmény jobb felén, Krisztus alatt Michelangelo lenyúzott bőrét Szent Bernát alakjában kezében tartó Aretino, kora egyik legszellemesebb s leggusztustalanabb figurája. Főurak és egyházi vezetők versengtek azért, hogy levelezhessenek ezzel a fráterral, akinek hallatlan népszerűségét csak aljassága múlta felül. Viselt dolgainak se vége, se hossza, mindenhez ért, mindenkiről tud valamit, s mindent ír, prózát, verset, teológiai traktatust, vagy ha kell, hát pornográfiát. Egy Marcus Antonius nevű alak sikamlós rézkarcaihoz is ô készíti a szövegeket. Az alkotás némi protekcióval fellelhető a Vatikáni Könyvtárban, de ne keresse senki pornórészleget, mert olyan itt — a párizsi Nemzeti Bibliotékával ellentétben — nincs.
Aretino számára gátlástalansága a legjobb propaganda: "Véleményedre az egész világ kíváncsi. Te adod meg a hangot!" — rajongja még Tiziano is. Ő bizony. A fejedelmek ostorának becézi magát, s ha nem kapja meg a kívánt juttatást — főleg a pénz érdekli —, oly bitangul odamar, hogy abban nincs köszönet. Érdemes kegyeibe férkőzni, sokan versengenek érte, hisz közmondásosan nagylelkű, "barátait", kivált ha haszna van belőlük, mindenhova beajánlja, ahova csak lehet. 1538-ban egy festményre fáj a foga. Hosszú, émelyítő levélben, hímes szavakkal magasztalja a mestert, Pheidiaszhoz, Vitruviushoz hasonlítja, majd fesztelenül tanácsokat, néhány sorral odébb pedig már egyenesen utasításokat kezd neki osztogatni az Utolsó ítélet megalkotására. Michelangelo világéletében viszolygott a fennhéjazó tudatlanságtól, önhitt hozzá nem értéstől. Most azonban türtőzteti magát. Sajnos, írja, nagyon előrehaladt a munkálatokkal, aligha használhatja hát a szakértő jóindulatát. A pornókirály tajtékzik, s ím szeméremből és tisztességből leckézteti meg a Legnagyobbat: "Festményed láttán még a bordélyban is elpirulnak". S mivel már hallott a "műben lappangó lutheránus mételyről", hát célozgatni kezd rá a maga módján, ami felér egy följelentéssel az inkvizíciónál: "Arra vetemedsz, hogy gyalázd és megtipord mások szent hitét. Ehhez képest a teljes hitetlenség sokkalta csekélyebb bűn." A továbbiakban még "bizonyos Gerhardi és Tomasso ifjúurak" kapcsán számon kéri erkölcseit, majd elszórakozik a "divino" szóval, amely egybeírva istenit, elválasztva azonban szeszkazánt, züllött korhelyt jelent. És természetesen felemlegeti a Síremléket: "Lám, hiába hagyta rád Gyula pápa számlálatlanul aranyait, fittyet hánytál vállalt kötelezettségeidre. Tudod te, mi ez? Közönséges lopás!" És forr, tajtékzik, amikor odaveti: "Ha megfogadtad volna, amit világszerte ismert levelem tartalmaz tudományos utasítás dolgában a mennyről, pokolról és a paradicsomról, akkor, nos, bízvást állíthatom, nem kellene szégyenkeznie a természetnek, amiért ilyen tehetséggel áldott meg téged, méltatlant." A Szentatyát pedig felszólítja, sürgősen vakartassa le azt a förmedvényt. III. Pál szóra sem méltatja, Michelangelo pedig csak vállat von az alig néhány hónappal később érkező levél láttán, amelyben "legkedvesebb barátja és töretlen híve mennyei műként" dicsőíti az Utolsó ítéletet, "mivel immáron teljességében láthatja a világ a diadal és az iszony igazi színjátékát..."

Vittoria

Amikor 1541 őszén elkészül, hatodik esztendeje ismeri Vittoria Colonnát. Az özvegy hercegnőhöz fűződő barátságát ugyancsak bőséges irodalom taglalja, sokszor szemérmetlenül vájkálva magánéletében, minthogy az eset az idő tájt sem volt egészen érdektelen. Kivált Ollanda, a miniaturfestő ír a San Silvestro al Quirinale sekrestyéjében zajló összejövetelekről, amelyeken egy időben rendszeresen vesznek részt mindketten a Viterbói kör meghívására. A társulat tagjai, az úgynevezett itáliai reformáció ragyogó elméi, ekkor még úgy vélték, az embernek cselekvő módon kell hinnie Krisztus üdvözítő áldozatában, ennélfogva aztán majd növekszik a kegyelem is.

Sokan írtak Michelangelo megtéréséről, hangoztatván Vittoria ebbéli szerepét s a Viterbói kör befolyását — jóllehet akik itt a földön a legtöbbet tudnak a Végtelenről, bizony nem hitújítók, amint Isten sem az. Közelének nyomasztó magányából pedig nincs hová megtérni; a láthatatlan hitben vergődve kutatják s igenlik Őt a világ továbbteremtésére hivatottak.

A Próféta előtt

Az isten közel magánya: Mózesé a San Pietro in Vincoli templomában, nem messze a Colosseumtól. Évekig renoválták a főoltárt Péter apostol egybeforrt bilincsei fölött, s így aki akart, az állványok lépcsőjéről, szembenézhetett arcával, amelynek fénye még az Örökkévaló látását sugározza, tekintete azonban az aranyborjú körül keringő népre szegeződik. Ujjai megvonaglanak, a szakállába marnak — nincs többé visszaút az Égő Csipkebokorhoz, ahol elhangzottak a Parancsolatok. Jobb karjával magához szorítja a kőtáblákat, annyit a Mindenható akaratából, amennyit képes felfogni belőle az átlag. A többit egyedül ő érti, aki e tudásáról csak a műveiben szólalhat meg.

A szobor előtt állókhoz most újabb csoport csatlakozik. Nem turisták, tekintetük komor és öreg, mintha már évezredek óta lennének a földön. Hallgat valamennyi, szemsugarát keresve nézik a Prófétát, majd utat nyitnak két tolókocsinak. Az egyikben ráncos szájú, süketnéma kislány, neki jelekkel magyaráz az apja, egy hajlott hátú, sötét ruhás fiatalember. A másikban alaktalan, talán hegedű nagyságú testecske, áttetsző, erek hálózta, lüktető gömb nő ki belőle, a szemek, az orr, a száj hártyaként kialakulva mind, az egészben kocsonyás velőként fehéren vibrál az agy. Csernobil után jöttek így emberek Isten világára azon a tájon. És ő közülük való. Érti, tekintetével követi, sugár marta szájával ismétli, amit a mellette guggoló asszony suttog lötyögő kendővel a fején. S értem én is most már. "Elhozták őket, hogy lássák Mózest." Jó ideig amolyan jámbor legendának véltem a szobor elé járuló itteni zsidókról szóló történeteket. "Faragott képet ne merészelj alkotni magadnak, sem bármely alakot arról, ami fenn az égen, lenn a földön, annak színe alatt, avagy a vízen létezik!" Nem ők alkották, csupán látni, nem imádni akarják őt, hogy aztán hangtalanul, árnyként tűnjenek el valamennyien. Behunyom a szemem. "Mindent akarsz, Uram?..." Mindent. A Síremlék csőd. Nyomasztó kudarcként marad a világra, az ő beleegyezésével. Az első szerződés szerint még negyven szobor vette volna körül Gyula pápa végső nyughelyét a San Pietro apszisában, az évek során aztán egyre csökken az alakok száma, már csak a mostanihoz hasonló falba ágyazott sírról esik szó, második szintjére a jobb oldali fülke fölé szánják Mózest, balra pedig Szent Pált. Az elkészült változat tovább egyszerűsít. Öt szerződés — és íme a végeredmény, amelyben szinte semmi sem illik össze. Az elnagyoltság, a dilettantizmus szomorú diadala, váltig megtörő, sehova sem futó vonalakkal, a felső szinten egyenetlen alakokkal. II. Gyula hátborzongatóan nőies pózban nyúlik el, egy gerincferdüléses vén hetéra, akinek mintha a nyakát szegték volna holtában, hogy le ne essen róla a tiara. A négy szobor három különböző kistehetségtől, a keret egy negyediktől származik, aki még ennyit sem ér. S nincsenek itt a pápa földi maradványai sem. Még a Sacco di Roma idején dúlják fel és fosztják ki a San Pietróban Giulio della Rovere ideiglenes nyughelyét spanyol zsoldosok, miközben templom szerte zajlik a dáridó. Utcanők vedelik a bort misekelyhekből, a Confessiónál kockáznak, az oldalhajókba bekötött lovak értékes kéziratokon, bullákon tipornak. Ami a hamvakból megmarad, a Bazilikában van ma is. Hosszan kell keresgélni jobbra a Cathedrától, a mellékoltár közelében, amelynek képén Péter Joppéban életre kelti Tabitát. A márványpadlón egyszerű tábla tudatja a világgal: itt temették el II. Gyulát közös sírba nagybátyjával, IV. Sixtusszal együtt. A kudarc monumentuma. Mózeshez 1515 nyarán lát hozzá, s mint egyik legnevesebb szakértője állítja öntudatlan rosszallással, a mű "még 1516-ban sincs befejezve". Valamivel később aztán, ha igaz, rácsap kalapácsával a Próféta térdére: "Adesso, parla!" Hát akkor — szólalj meg. Régen volt. Elajándékozza a még a tízes években megkezdett rabszolgákat, a Lázadót és a Haldoklót, ők álltak volna kétoldalt, helyükre az 1542 s '45 közt készült nőalakok kerülnek. Bennük nyoma sincs a márványt feszítő energiának. Az imádkozó, félig térdelő Rachel S-formájú tartása olyan, mint az Utolsó ítélet felfelé emelkedő asszonyáé, mozdulatát a ruházat fátylának spirálja is hangsúlyozza. A velünk szembe forduló Lea arcán különös révület; ő már nincs itt, holott tekintete még a földet pásztázza, s baljában a babérkoszorú, jobbjában a fejdísz, meglehet inkább egy pheidiaszi istennőt idéz. Sokak szerint Michelangelo lemond a szépség ábrázolásáról. S valóban, valami lassan véget ér. Marad a csend, az áhítat, az emberen túli magány.
.........................

A Capitoliumon — Gloria Urbis et Orbis

III. Pál tudta, egyedül a Legnagyobb mutathatja fel a világnak Róma kettősségét, látható és láthatatlan lényegét, amelynek egyik pólusa a Capitolium, a Caput mundi, a pogány Impérium szakrális központja. Tökéletessé kell tehát válnia. Akár a másiknak. A San Pietrónak a Kupolával. Amikor Michelangelo hozzálát a tervezéshez, még vigasztalan összevisszaság honol a Szent Dombon. Középen a Szenátorok palotájának homlokzata bántóan elüt a tőle jobbra fekvő Konzervátorokétól, átellenben az Ara coeli fala holmi duzzasztógátként éktelenkedik. Már 1538-ban ide hozták a Laterán elől Marcus Aurelius szobrát, gondosan körbeásván körötte a szintet, hogy lefolyjon az esővíz. Voltaképp ebből meríti az ihletet, alacsony, ovális talapzatra helyezvén a lovas figurát, s aki az oldalsó épületek tövéről tekint rá, úgy érzi, egy magasságban van vele. Mert látomás ez is, mint minden idefenn — a Lényeg, az Egész láthatatlan valóságának varázsa. Nem alkot keresztény Capitoliumot, a pogányságban s az Impériumban ható örök szubsztanciát mutatja fel. Eleven organizmussá alakítván a teret olyan spirituális közeget teremt, amelynek lényegét esztétikai s technikai elemzések azóta sem képesek megfejteni, csupán egy-egy részig jutnak el, a pontig, ahol aztán sejtéssé válik minden tudomány. A reneszánsz egymástól nemrég még világosan elhatárolt emeleteit a két palota homlokzatán korinthoszi falpillérek ötvözik a sötét árkádok alá hátravont földszinti ablakok fölött lebegő függőleges egységbe. Felérve ide a lassan emelkedő Coronatán, a megvalósult arányosság érintésétől részesévé válunk az anyagból életre álmodott energiákban munkáló Mozdulatlan Mozgató teljességének. A tér csillagából, a hatszor tizenkét mező középpontjából áradó vonzás a dimenziók sokaságának harmóniáját sugallva átadja a szemlélőt a lebegő épületek széttárt, végtelenbe induló erővonalainak.

A térről nem látható a Kupola. Ha valaki úgy véli, most azt is okvetlenül meg kell pillantania, az mássza meg a fölénk tornyosuló Ara coelit. Magasabbra lehet jutni innen bizonnyal, messzebb nem. A San Pietrót már Isten büntetésének érzi. Megalázó civódások, fizikai fájdalmak közepette dolgozik. Még legádázabb ellenségei sem kétlik: immáron ő az egyetlen, aki be tudja fejezni. De vajon akarja-e? Mindent, Uram!... Nagyon kevés művét akarta. Igazán talán csak a Síremléket. Helyette a Sistina mennyezete várta. Az a csupasz, imbolygó éji égbolt ott a magasban. S a győztes Gyula pápa könnyed mozdulata, amint felemeli a kezét, hogy egyetlen mozdulatával elrendelje a Teremtés folytatását: "Fesd ki!" S a San Pietro: Fejezd be! Az Egészből azt, ami nem e világból való. A szellem megtestesítését az anyagban. Isten művét. Az 1547. január 1-jén kelt brévében korlátlan hatáskört kap. Építhet, rombolhat, módosíthatja az összes eddigi elképzelést. Elkeserítően torz massza előtt áll. Amióta Bramante negyvennégy esztendeje letette az alapkövet a konstantini székesegyház apszisában, még úgy képzelvén, valamennyi oldalról nyílik majd bejárat a görög kereszt alakú Bazilikába, majd mindenki változtatott valamit a terveken. A köztük legméltóbb Raffaello, meghosszabbította a főhajót, s beboltoztatta a tribünt. Ekkor már állt a négy alappillér, amint az jól megfigyelhető az Athéni iskola freskóján. Utolsóként San Gallo munkálkodott itt. Nagy művész volt kisebb alkotásaiban, amelyek finomsága, visszafogottsága s gazdagsága ragyogó harmóniát áraszt, hisz bennük ismeri az arányt. A San Pietróhoz azonban több kell. Minden. Elképzeléseit követve most tehát le kellene rontani a Paolinát, a pápai palota egy részével egyetemben, a Sistina megbontásáról már nem is szólva. S elviselhetetlenül tékozló és harsány a Kupolát kívülről, a Colosseumot utánozva, szeletekre hasogató háromemeletnyi körfolyosó. Nyomaszt ez az apró részek halmozásával gigantikus hatásra törekvő görcsös nagyítási kényszer. San Gallo nem tudja, hogy a kicsi attól még nem válik hatalmassá, ha megötszörözzük. A nagyságnak ott kell rejtőznie a formában, a legparányibb részletben is. Michelangelo nyomban a Bazilika terjedelméhez képest szabja meg az általános méreteket. A mű a kőtömbbe való belátásának példáján vallja: csak az Egészből kiindulva szabad dolgozni. Vázlataiban kezdettől fogva nyomon követhető a minden kapcsolatában önmagát feltételező lényeg. Nélküle semmi sem történhet. Megerősítteti hát a négy pillért, s felrakatja rájuk a dobot. Hanem a munkálatok igen keservesen haladnak, a beosztottak zúgolódnak, váltig panaszolván a házsártos vénember szeszélyeit, aki ráadásul folyvást betegeskedik. S San Gallo hívei is kitartóan acsarkodnak ellene. Aztán 1594-ben meghal Alessandro Farnese. III. Gyula tiszteli ugyan a Mestert, ám a sértettek áskálódására végül mégis megfosztja főfelügyelői hivatalától. Utódjának dicsősége hovatovább módfelett rövid életű. Halálakor már elkészült a kereszthajó, a Francia király kápolnája, az északi oldalak a boltozatig s a Kupola nagy része. Amit délnyugat felől, a Vatikáni kertekből látunk, az teljesen az övé.

Kevés templomot támadtak annyit, mint a San Pietrót. Főként Madernót kárhoztatják a középhajó pályaudvarszerű meghosszabbításáért s a súlyos homlokzatért, baj továbbá, hogy szemből az Obeliszk nincs a főkapu metszéspontjában, az épülethez közelítve pedig lassan süllyed, végül teljességgel eltűnik a Kupola. Ez igaz, de hát nem a falak tövéből kell azt nézni, hanem ama spirituális határon innen, amelyet az utód, della Porta sem lépett át; változtatásai csupán Michelangelo modelljének tüzetesebb tanulmányozása közepette szöknek szembe. Márpedig arra kevesen adják a fejüket. Mindmáig sokan próbálják megfejteni a Kupola titkát. Bizonyára jó úton jár, aki felfedezi: nincsenek benne önálló részletek, egyetlen feszes, összefüggő, a fény ösvényén áradó energiából telítkező, mozdulatlan éteri lebegés az egész.

A Capitolium kozmikus harmóniája, az anyagban lakozó energia és a szellem közös diadala erővonalával a végtelenbe vezet, ahonnan görbéivel a Kupola hoz vissza a földre, s kibékítve egymással a világ ellentéteit, felemel magával, szüntelenül sugározván Isten lényegét — a szeretetet.

A Sistina, a Paulina, a Capitolium, a San Pietro, Mózes, a Maria degli Angeli Diocletianus termáiban, a Porta Pia. S a Farnese Palota, san Gallo munkájának befejezése, a koszorúpárkánnyal, a második emelet megnagyobbításával, a nagyterem kitágításával. Mindössze ez az övé az egészben, s épp ettől válik ez is világtitokká, egy a Mindenségben oldalára fektetett téglalap homlokzataként. Ennyit bárki meglát belőle. És megvan Róma.

A többi nem a világnak szól. Jeles, egész életüket a Michelangelo-kutatásnak szentelő szakértők próbálják mindmáig megfejteni utolsó pietáit. Felfedezték bennük az üdvösség elérésének módját, a misztikum legtökéletesebb megjelenítését, az isteni szeretetben való egyesülést, a végső megbékélést. Többen úgy vélik, szándékosan hagyta kidolgozatlanul a síkokat, hogy megtörjék s szétszórják a fényt, mivel épp e darabos mivoltukban találja meg a megfelelő eszközt az alakok belső sugárzásának kifejezéséhez. Szép számmal akadnak aztán, akik zavartan hallgatnak az egészről.

A Firenzei piéta néven ismert s az ottani Dómban látható alkotást állítólag a Maria Maggioréban felállítandó síremlékére készítette. A kúpformában egymásba oldott három figura csak kívülről mozog, Krisztus megtört teste a földre csúszik, a középen álló csuklyás öreg emeli jobbjával, mialatt másik karját védő mozdulattal helyezi az Istenanya vállára. 1550-ben kezd rajta dolgozni, s ô maga veri szét, amikor letörik az Üdvözítő lába. Tiberio Calgani próbálja majd megmenteni a torzót, ami még hagyján, de be is fejezi a baloldalt térdeplő Mária Magdolna alakját, amely így, manierista simaságában egyenesen hátborzongató.

A csuklyás agg persze Ő, Aritmatiai József vagy Nikodémus alakjában. Az Írás szerint mindkettő lehetséges, mint ahogy lehetne Simeon, aki megpillantván a Megváltót, csupán lehajtja a fejét:

— Hát akkor bocsásd el most, Uram, szolgádat igéid szerint békességben. Mert... látták szemeim a Te dicsőséged.

Nemkülönben befejezetlen az utolsó mű, a Rondanini piéta. 1555-ben fog hozzá, ám elreped ez is. Krisztus lábát öléig lecsiszolja, s a jobb kart könyököstül meghagyja, a többit magával viszi, mert az csak arra tartozik, akinél nagyobbat nem tud elgondolni emberi elme.

A megvalósultság teljessége már ott munkál az ősköd legelső neutronjában. Elgondolhatatlan persze, amint a belőle származó Univerzum, az Egész s benne Michelangelo műve, a látható és láthatatlan Róma, amelybe belesimul minden eddigi és leendő más égi-földi nagyság.

Részlet a szerző Mi, rómaiak című, készülő esszékötetéből.