Irodalmi Rádió
A gondolatok és az ihlet rádiója
 
   Kezdőlap      emlek-geiszlaszlo
Geisz László 
1952. 04. 17 - 2011. 02. 18.

az Irodalmi Rádió örökös tagja
Tősgyökeres soproni vagyok, nős, két nagylány apja.
Bár az irodalmat mindig is szerettem, eredeti szakmám a tollforgatástól eléggé távol áll.
Kenyeremet évtizedeken keresztül, gépész üzemmérnökként kerestem, mérnöküzemgazdász másoddiplomával.
Mint sokan mások, ifjú koromban én is írtam pár szösszenetet, de komolyabban kb. 3 évvel ezelőtt kezdtem írni.
Ebben a rövid időszakban több mint negyedezer írásom született. Főleg verseket írok, de van jó néhány dalszövegem, és írtam pár rövidebb prózai művet is.
Néha elég egy gondolat, hangulat, ritmus, vagy egy bennem motoszkáló dallamfoszlány, hogy tollat ragadjak.
Verseim között vannak gondolkodásra késztetők, ugyanúgy, mint hangulati alapokon nyugvó természeti versek. Vannak szerelmes verseim is. Gyerekeknek szánt írásaimból lassan összejönne egy kötetre való. Dalszövegeim még megzenésítésre várnak.
Első önálló - 100 verset tartalmazó - kötetem 2009. karácsonyára jött ki a nyomdából.
Nyomtatásban továbbá pár pályázati eredményem után, vagy antológiákban vagyok fellelhető.
A hálón több fórumon ott vagyok.
Pl.: az Amatőr Művészek Fórumán Soproni G. László néven, vagy a Barátok Verslistán és a Virtus.hu portálon eredeti nevemmel.

Fényedtől élek

Éji magányból éretted eljöttem,

Halálnak ködét oszlattad köröttem.
Fények ösvénye vagy, sötét éjeken,
Jogtalant adod hazárdul énnekem.
Temetők kapuik szélesre tárják,
Éhező rovarok jussukat várják.
Dicsőség felettem semmi sem ragyog,
Nélküled én ma már senki sem vagyok
Termékeny testednek tündöklő terhét,
Sóváran lesik didergő napkelték.
Arcod szemfedőként lebeg felettem,
És én csodálom léted önfeledten.
Veríték, patakként csorog hátamon,
Boldogság kínoz, de ezt elvállalom.

Fürdik a Hold

Ballag az este és hallgat a fény,
csobban a halk szavú bárka.
Libben a fénye a víz tetején,
fürdik a Hold a Tiszába’.

Barna uszály mondja: mára elég,
loccsan a horgonynak ága.
Folyónak partja már a menedék,
reggelig tarthat az álma.

Lebben a szellő a part fövenyén,
halk zene csendül a bárban.
Pirkad a hajnal az ég peremén,
Surran a szürke homályban.

Szerelem múltával

Mint kihunyt tűzhányó
krátermúmiája,
elcsituló vihar,
mi az erdőt járja,
elillanó harmat,
napsütötte réten,
nászból megmaradt toll,
az elárvult fészken.
Rég megbontott pezsgő,
mi sokáig állott,
szilaj mén után por,
ami alászállott.
Eldobott hegedű,
elszakadt húrjával,
olyan a mi létünk
szerelem múltával.

Utószó

Szertefoszlott álmok,
Halványodó fények,
Múlt idéző máglyán
Porladó emlékek.

Megtépázott hittel,
Tömegben is árván,
Mint szakadt vitorla
Hajótörött bárkán.

Csepegtetett öröm,
Ködbe vésett árnyak,
Nehéz hétköznapok,
Keserves vasárnap.

Nem maradt már semmi,
Semmi, ami éltet,
Életregényemnek
Utószavát kérted.

Már kezdek rájönni,
Létem, ím elszaladt,
Hogy az utószavam,
Regény nélkül maradt.

Szüzességedért

Feltöretlen szűzföld,
Lakatlan sziget,
Ember sosem járta
Virágzó liget,
Éledő tűzhányó
Ismeretlen hegyen,
Vágyaktól táguló
Világegyetem,
Fa első gyümölcse,
Mit még le sem szedtek,
Égből hullott manna,
Miből még nem ettek,
Titokzatos mélység,
Marianna-árok,
Testednek temploma,
Hová alászállok,
Nászt még át sosem élt
Szeplőtelen matrac,
Nekem adtad azt, mit
Másnak már nem adhatsz.

Ünnepváró

Ma-holnap itt a karácsony,
száncsengő dallama száll,
lágy szellő szunnyad az ágon,
hóleplet ringat a táj.

Télapó rázza szakállát,
hinti fehér lepelét,
mindenki megleli párját,
álmodik csendben a rét.

Szunnyad a hópihe párna,
árad a hű szeretet,
halk ima, béke és hála,
várjuk az ünnepeket.

Csodálatos ősz

Csodálatos őszi kora este,
ezer színben pompázik a táj.
Az ég alján a Nap fáradt teste,
fejét lehajtva,
pihenne már.

Őszi szellő suhan át a téren,
meglebbentve fák rőt levelét,
és az egyre halványuló fényben,
dallamát zengi,
erdő és rét.

Lábam alatt lyukas dió roppan,
enyhe szellő ringatja a fát.
Árokszélen vadgesztenye koppan,
levetni készül,
tüskeruhát.

Nap sugarát szűk marokkal mérik,
harang kondul a domb tetején.
Őszi lankán édes szőlő érik,
nem éhezik már,
a seregély.

Őszi égen felgyúlnak a fények,
levelet már nem kerget a szél.
Éjféltájban elhalkul az élet,
és a természet,
pihenni tér.

Suttogó fakoronák

Szélben suttogó fakoronák alatt
Ülök, és elmerengek.
Nézem a nap szomorú távozását
És hallgatom a csendet.

Mi végre vagyok, és minek,
Kellek-e még valakinek?
Még parázslik életem szikrája,
Élet ez még, vagy csak délibábja?

Felnézek a reménytelen égre,
Döntsem el én, mikor legyen vége?
Ki hiszi el, ha itt fekszem holtan,
Hogy nem diliztem be,
 Hogy még eszemnél voltam?
 
 

Én itt vagyok, neked

Én itt vagyok neked,
Ha kéred itt legyek,
Én itt vagyok veled,
Ha ez erőt ad neked.

Én nem vagyok próféta,
Csak egy porszem vagyok,
De itt vagyok, ha kéred,
Ha kéred, itt vagyok.

Semmit sem kérhetek,
Hisz’ nincs mit, adhatok,
De akarom, hogy tudjad,
Neked én itt vagyok.

Én itt vagyok neked,
Hallgatom bánatod,
S mert itt vagyok veled,
Nekem elmondhatod.

S ha nem kéred, hogy itt legyek,
Egy szavadba kerül,
Akkor tudomásul veszem,
Itt vagyok, egyedül.

Útlevél a diliházba

Reménytelen esélyét a létnek,
ép ésszel elviselni nem lehet.
Kell, hogy valaki nyújtson feléd,
önzetlenül, segítő kezet.

Néha elég egy szentjános bogár,
ki remény fényével ablakodba száll.
Ha már ennyi sem jut, marad a téboly.

Téboly, tébolyultak,
 és én miért nem közétek tartozom?
Talán jobb lenne,
ha nincs már irgalom.

Adjunk egymásnak esélyt,
duhaj jókedvem
 mostanság elhagyott!
A Nap sugarából
 csak egy fotont kérek.
Mit aggódtok,
 hisz’ nektek is hagyok!

Gazok közt a jóság - öngyilkosság,
vidámak közt sírni – ünneprontás.
Sírók közt a kacaj – az  gyilkosság!

Meggondolni, hogy mit miért,
 és most hogyan,
ez itt most értelmetlen,
ennek értelme van.
Egyszerűbb nem tudni,
 hogy cellánk gömbölyű,
s számolni, hogy hány sarka van.

Ha kacagnak,
 kik ezt gondolkodás helyett teszik,
s agysejtjeim malma
 nekem ez ellen védekezik,
hidd el, megbénítanám,
s velük együtt, gyilkos hahotával,
tébolyultan kacagnám,
a semmit!
 

Télutó

Még zúg a szél,
mert nem henyél
a tél, még nem pihen,
de Télkirály
is érzi már,
a végén menni kell.

Foltokban áll,
csak hó ma már,
hideg sem reszkető,
a napsugár
is rád talál,
szívet melengetőn.

A hó helyett
kapott helyet
eső, megérkezik,
virág dalol,
ki föld alól
előmerészkedik.



Emlékező, tisztelgő szerzőtársak

Őszinte együttérzéssel, imával a Jóistenhez, búcsúzom tőle, abban a tudatban, hogy itt maradt emléke, írásai által, örök emlék mindannyiunk szívében, lelkében. Azok emlékoszlopot állítanak, feledhetetlenné teszik, élővé varázsolják, amikor hallható, olvasható a ránk maradt feledhetetlen írás emléktára! Egy volt Ő, a sok, - lelkeket szépítő írók között, mert a szavak sugara élettelivé varázsolják, amikor hallhatóvá lesznek írásai, vagy azok megjelentetése, mögött láthatóvá válik élő léte! Nemes cselekedetei, írásai feledhetetlenné tették az utókor számára.
Kedves László! Hitem szerint Odafenn, az Égi Birodalomban, Mennyei Atyánk végtelen szeretete által, találkozni fogunk!
Nem örökre búcsúzunk Tőled, legyen ez a mi reményünk, mindannyiunké, az Ő kedves családjával együtt, akik mellett őszinte részvéttel mindannyian ott vagyunk!
Szeretettel, igaz együttérzéssel az írótársaival együtt, emléked feledhetetlen! 
Így búcsúzok Tőled, mint minden írótársad: Binderné Palocsay Erzsébet

Sajnos nem ismertem Geisz László szerzőtársat, de ahogy olvasom a verset,  ami már készülődését mutatja abba a másik világba, s a többi irótárs részvétsorait, egy friss, témába vágó versemmel szeretnék tőle én is búcsút venni. A verset ugyan Gábor Zsazsa egyik utolsó fényképe láttán írtam, nem  hittem, hogy a gondolatok ilyen szomorú aktualitást nyernek verselő közösségünk egyik tagjának elmenetele folytán.
Isten adjon neki megnyugvást! Vilcsek Adrienne

Vilcsek Adrienne: A nappalok szétestek

Geisz László emlékére

A nappalok szétestek!
Ölembe hullott a hold.
Csillagköd borítja a meztelen holnapot
Emlékek remegnek, dacosan integetnek,
ahogy  rájuk terítem a hófehér leplet.
Szívem  teletűzdelve koporsószögekkel,
sikoltva húzom ki  oszladozó kezemmel.
Csepp, csepp, véremmel mintázom a szemfedelet,
sietve, hisz nincs sok időm!
Hamarosan temetnek !

Videó: Geisz Lászlóra emlékeztünk 2011. évi kőszegi nyári táborunkban Pintér Lilla előadásával - MEGNÉZEM
 
Tetszik?
 
 





Az Irodalmi Rádió szülővárosa, otthona és központja:
Miskolc város

 

 
Miskolci felolvasóestjeink helyszíne:

 

 
Pesti Szalonaink helyszíne:
Csokonai Művelődési Központ
Budapest, XV. ker.
 

 

 
Csatlakozz  csoportunkhoz!
 
Irodalmi Rádió © 2002-2014.