Mint kihunyt tűzhányó
krátermúmiája,
elcsituló vihar,
mi az erdőt járja,
elillanó harmat,
napsütötte réten,
nászból megmaradt toll,
az elárvult fészken.
Rég megbontott pezsgő,
mi sokáig állott,
szilaj mén után por,
ami alászállott.
Eldobott hegedű,
elszakadt húrjával,
olyan a mi létünk
szerelem múltával.

Szertefoszlott álmok,
Halványodó fények,
Múlt idéző máglyán
Porladó emlékek.

Megtépázott hittel,
Tömegben is árván,
Mint szakadt vitorla
Hajótörött bárkán.

Csepegtetett öröm,
Ködbe vésett árnyak,
Nehéz hétköznapok,
Keserves vasárnap.

Nem maradt már semmi,
Semmi, ami éltet,
Életregényemnek
Utószavát kérted.

Már kezdek rájönni,
Létem, ím elszaladt,
Hogy az utószavam,
Regény nélkül maradt.

Feltöretlen szűzföld,
Lakatlan sziget,
Ember sosem járta
Virágzó liget,
Éledő tűzhányó
Ismeretlen hegyen,
Vágyaktól táguló
Világegyetem,
Fa első gyümölcse,
Mit még le sem szedtek,
Égből hullott manna,
Miből még nem ettek,
Titokzatos mélység,
Marianna-árok,
Testednek temploma,
Hová alászállok,
Nászt még át sosem élt
Szeplőtelen matrac,
Nekem adtad azt, mit
Másnak már nem adhatsz.

Ma-holnap itt a karácsony,
száncsengő dallama száll,
lágy szellő szunnyad az ágon,
hóleplet ringat a táj.

Télapó rázza szakállát,
hinti fehér lepelét,
mindenki megleli párját,
álmodik csendben a rét.

Szunnyad a hópihe párna,
árad a hű szeretet,
halk ima, béke és hála,
várjuk az ünnepeket.

Csodálatos őszi kora este,
ezer színben pompázik a táj.
Az ég alján a Nap fáradt teste,
fejét lehajtva,
pihenne már.

Őszi szellő suhan át a téren,
meglebbentve fák rőt levelét,
és az egyre halványuló fényben,
dallamát zengi,
erdő és rét.

Lábam alatt lyukas dió roppan,
enyhe szellő ringatja a fát.
Árokszélen vadgesztenye koppan,
levetni készül,
tüskeruhát.

Nap sugarát szűk marokkal mérik,
harang kondul a domb tetején.
Őszi lankán édes szőlő érik,
nem éhezik már,
a seregély.

Őszi égen felgyúlnak a fények,
levelet már nem kerget a szél.
Éjféltájban elhalkul az élet,
és a természet,
pihenni tér.

Szélben suttogó fakoronák alatt
Ülök, és elmerengek.
Nézem a nap szomorú távozását
És hallgatom a csendet.

Mi végre vagyok, és minek,
Kellek-e még valakinek?
Még parázslik életem szikrája,
Élet ez még, vagy csak délibábja?

Felnézek a reménytelen égre,
Döntsem el én, mikor legyen vége?
Ki hiszi el, ha itt fekszem holtan,
Hogy nem diliztem be,
 Hogy még eszemnél voltam?

 

 

Én itt vagyok neked,
Ha kéred itt legyek,
Én itt vagyok veled,
Ha ez erőt ad neked.

Én nem vagyok próféta,
Csak egy porszem vagyok,
De itt vagyok, ha kéred,
Ha kéred, itt vagyok.

Semmit sem kérhetek,
Hisz’ nincs mit, adhatok,
De akarom, hogy tudjad,
Neked én itt vagyok.

Én itt vagyok neked,
Hallgatom bánatod,
S mert itt vagyok veled,
Nekem elmondhatod.

S ha nem kéred, hogy itt legyek,
Egy szavadba kerül,
Akkor tudomásul veszem,
Itt vagyok, egyedül.

Reménytelen esélyét a létnek,
ép ésszel elviselni nem lehet.
Kell, hogy valaki nyújtson feléd,
önzetlenül, segítő kezet.

Néha elég egy szentjános bogár,
ki remény fényével ablakodba száll.
Ha már ennyi sem jut, marad a téboly.

Téboly, tébolyultak,
 és én miért nem közétek tartozom?
Talán jobb lenne,
ha nincs már irgalom.

Adjunk egymásnak esélyt,
duhaj jókedvem
 mostanság elhagyott!
A Nap sugarából
 csak egy fotont kérek.
Mit aggódtok,
 hisz’ nektek is hagyok!

Gazok közt a jóság - öngyilkosság,
vidámak közt sírni – ünneprontás.
Sírók közt a kacaj – az  gyilkosság!

Meggondolni, hogy mit miért,
 és most hogyan,
ez itt most értelmetlen,
ennek értelme van.
Egyszerűbb nem tudni,
 hogy cellánk gömbölyű,
s számolni, hogy hány sarka van.

Ha kacagnak,
 kik ezt gondolkodás helyett teszik,
s agysejtjeim malma
 nekem ez ellen védekezik,
hidd el, megbénítanám,
s velük együtt, gyilkos hahotával,
tébolyultan kacagnám,
a semmit!

 

Télutó

Őszinte együttérzéssel, imával a Jóistenhez, búcsúzom tőle, abban a tudatban, hogy itt maradt emléke, írásai által, örök emlék mindannyiunk szívében, lelkében. Azok emlékoszlopot állítanak, feledhetetlenné teszik, élővé varázsolják, amikor hallható, olvasható a ránk maradt feledhetetlen írás emléktára! Egy volt Ő, a sok, - lelkeket szépítő írók között, mert a szavak sugara élettelivé varázsolják, amikor hallhatóvá lesznek írásai, vagy azok megjelentetése, mögött láthatóvá válik élő léte! Nemes cselekedetei, írásai feledhetetlenné tették az utókor számára.

Kedves László! Hitem szerint Odafenn, az Égi Birodalomban, Mennyei Atyánk végtelen szeretete által, találkozni fogunk!

Nem örökre búcsúzunk Tőled, legyen ez a mi reményünk, mindannyiunké, az Ő kedves családjával együtt, akik mellett őszinte részvéttel mindannyian ott vagyunk!

Szeretettel, igaz együttérzéssel az írótársaival együtt, emléked feledhetetlen!